Ülök a széken. A szék egy elég sivár irodában áll, bár az ablakon kinézve szépen süt a nap. Az asztalon levelek hevernek a Bűnjel feliratú borítékokban, és azon gondolkodom, hogy hogyan és miért kerültem ide. Péntek délután van. Gyönyörű napsütés.
Bediktálok a rendőrtisztnek minden fontos információt a velem történtekről, és közben csak az jár a fejemben, hogy hogy lehet valaki ennyire ostoba. Azon gondolkodom, hogy én hányszor haragudtam – okkal – emberekre, és mégse jutott eszembe soha mocskos névtelen leveleket küldözgetni. Egy bekamerázott postáról. Ugyanarról. Háromszor.
Hétvégén a kertben, a virágok gondozása közben még elmélázok azon, hogy mi a tanulsága egy ilyen eseménynek, mit mond el ez a dolog rólam, és mit mond el róla, a levélíróról, hiszen pontosan tudom, hogy kicsoda.
Rólam talán azt, hogy oly sok viszontagság után, amin életem során átevickéltem egy alkoholista apától, egy mobbing-ban gazdag doktori képzésen és több betegségen át mostanáig, megerősödtem. Sokszor még számomra is hihetetlen, hogy mennyire. Meg lehet lepni engem is persze, azért a munkahelyemre érkezett mocskolódó levelek nyilván megleptek, de nem azért, és nem úgy, ahogyan arra a kézírást gondosan kerülő, a kinyomtatott címet a papírra ráragasztgató feladó várta, hanem azért, mert ezt még belőle sem néztem ki. Még az AI szerint is – csak, hogy naprakészek legyünk -, csak egy végtelenül gyáva, sikertelen, folyton kudarcot valló ember tesz ilyet. Az árnyékból lövöldözik.
Mit árult el róla, hogy mind a külsőmet, mind az erkölcsömet, mind a szakmai munkámat ezen a módon támadta? Hogy végtelenül dühös, tehetetlen, és szánalmas, és már nem tud uralkodni az érzelmein.
A feladó egy baktói nem létező cím a leveleken. Baktó? Nincs is ilyen címzés, Baktó Szeged városrésze. Köszönöm, hogy ezzel azt is elárultad, hogy – többek között – mire vagy ilyen végtelenül irigy. A házunkra. Az életünkre. Sajnállak. Ezzel megint csak magadat adtad ki vak dühödben.
Az egyik leveledben azt írod, hogy senki vagyok. Szeretnéd, ha az lennék, mert akkor ugyanúgy érezném magam, ahogyan te, hiszen valójában te érzed magad annak. Nem is ok nélkül, hiszen két évtizede mindig mindenben alul maradsz. A levelek a Bűnjel borítékban ennek a folyamatnak már a legvégét jelzik…
Három levél után egyetlen irányba indítottuk el az infót a rendőrségi feljelentés tényéről, hiszen mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ki áll a levelek mögött. Azóta nem jött több levél. Ezúton is köszönöm, hogy ezzel aláhúztad, hogy igazunk volt.
Mit kívánok neked? Mondhatnám, hogy azt, hogy legyen elszámoltatás, igazságtétel. De azt hiszem, ezeken már túl is vagyunk. A legjobb bizonyítékok erre azok a bizonyos borítékok. A második levél, amit még a minisztériumba is felküldtél - vagy nem, mindenesetre gondosan beleírtad a levélbe, hogy még az atyaúristen is a címzettek között van – azon túl, hogy abszolút rád jellemző, már szinte beteges is. A cél gondolom az volt, hogy megijedjek. De tudod van egy nagy probléma ezzel: én nem félek. Nem félek, mert az én munkám bármikor bárki által átvilágítható. És ha egyszer valami okból – a mai Magyarországon még csak nem is egyedülálló módon – eltávolítanának (amit egyébként nem tartok valószínűnek), én akkor is egy sokkal boldogabb ember lennék, mint te vagy a legjobb napjaidon. Mert engem szeretnek és én szeretek. És ez a burok megvédett és meg is fog védeni engem minden mocskos és aljas embertől. Most is, és a jövőben is.
Ülök a kertben. Süt a nap, a növényeim virulnak a kertben.
Kommentek