Szent-Györgyi szobra az egyetem lépcsőjén, szellemisége a falakon kívül

Szent-Györgyi Albert 1930 szeptemberében költözött Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter hívásának eleget téve Szegedre, és foglalta el a Magyarországon elsőként megalapított Orvosi Vegytani Intézet professzori székét. Tudományos tevékenységét részletesen ismerjük, de keveset tudunk arról, hogy új levegőt is hozott a szegedi egyetem falai közé.

A magyar felsőoktatásban addig a tekintélyelvű porosz stílus uralkodott, a vezető tegezte beosztottjait, amit természetesen ők nem viszonozhattak, sőt még a szemébe sem nézhettek. A Szent-Györgyi által bevezetett angolszász stílus egyenrangú szakemberek kapcsolatát jelentette, ahol szabad volt a főnöknek visszabeszélni, ötleteit kritizálni, minden munkanapon 5 órakor együtt teázni, családias, laza hangulatban élni és dolgozni. Sokan botrányosnak minősítették az effajta avantgardizmust, és ott akadályozták munkáját, ahol csak tudták. Mégis, Szent-Györgyi új szemléletet honosított meg, amely azonban Magyarországon még ma sem általános. Szent-Györgyi karizmatikus személyisége meg a különleges munkahelyi körülmények azonban a legtehetségesebb fiatal szakembereket vonzották az intézetébe.¹ 

Olvasva e sorokat számtalan korábbi tapasztalat dereng fel. Fiatal oktatókról, akiket csak magázni lehetett a 4-5 év korkülönbség ellenére, professzorról, aki a másoddiplomás levelező képzés során, kvázi kollégaként rágyújtott a vizsgán, pedig nyilvánvalóan babát vártam (már 7 hónapja), a doktori képzésben megjelenő kettősségről, ahol van, aki ragaszkodik a tegezéshez, más férfiember-oktató akkor sem köszön vissza, ha szégyenszemre egy nőnek kell ráköszönnie…

A nálamnál magasabban kvalifikált oktatók jó része (tisztelet a kivételnek, szerencsére erre is tudnék bőven példát hozni) érezteti a mindennapokban a „felsőbbségét”, várja el az alárendelt szerepet tőlünk, „kezdőktől”…

Miért nem jó ez a hozzáállás?

• Az intelligencia mércéje, hogy hogyan viselkedünk embertársainkkal. Teljesen mindegy, hogy egymáshoz képest például milyen tudományos szinten vagyunk, a hierarchia mely szintjén állunk, hogy hallgató-e az illető vagy kolléga. Még az is mindegy, hogy egyébként emberileg szimpatikus-e vagy sem. Hiszen ahogy én viselkedem, az csak engem minősít, nem a másikat. Ki mutasson példát a társadalom számára, ha mi magunk sem tudunk kulturáltan viselkedni?! Nem láttam még olyan illemtan-könyvet, vagy protokoll-szabályzatot, amely szerint, pl. bizonyos tudományos fokozat fölött nem kell visszaköszönni sem. Amikor betagozódunk ebbe a rendszerbe – mivel nincs más választásunk – akkor a részeivé is válunk. Szerencsére vagyunk néhányan, akik tűrjük, de nem műveljük ezt a fajta viselkedést. Jó lenne megérteni, hogy az egyetemen belül mindenki tisztában van azzal – pláne a saját tudományterületén -, hogy ki mit tett le az asztalra. A tisztelet ebből fakadhat, azt soha nem lehet kierőszakolni. Maximum annak a látszatát.  
• Az egyetemen – elvileg – oktató és kutató munka folyik. Mit kap a fiatal kutató a megalázkodásért cserébe? Segítséget, támogatást, védelmet? Igen, ha elfogadjuk, hogy a mai magyar egyetem egy feudális rendszer, akkor az analógiát követve kellene kapnia a hűbéresnek földet, védelmet a földesúrtól. Megint csak nem akarok általánosítani, de megesik, hogy semmit nem kap. A közös, együttgondolkodáson, együttműködésen, team-munkán alapuló kutatás sok esetben egyszerűen nem létezik. Mi következik mindebből? Az, hogy a most „felnövő” tudós-generáció nem, vagy alig fogja tudni továbbadni a saját tudását, mert egyszerűen nem tanulta meg, hogy hogyan kellene ezt mentorként/konzulensként/témavezetőként stb. megtennie.
• Néhány éve konfliktusba kerültem egy nálam jóval magasabban kvalifikált kollégával, aki többek között egyszer azt vágta a fejemhez, hogy „mi soha nem leszünk egy szinten”. Édesanyám akkor azt javasolta, hogy hívjam meg egy kávéra, és beszéljük meg. Már az ötlet felvetése is abszurd lett volna...

Azóta gyakran mondogatom a hallgatóimnak, hogy igen, szakmailag, és csakis szakmailag még nem vagyunk egy szinten. Aminek fő oka a köztünk lévő korkülönbség. De az én feladatom azt hiszem az, hogy aki szeretné - és én vállalom -, annak segítsek, hogy egyszer igenis legyünk egy szinten. 

Én így értelmezem a szent-györgyi gondolatot, de egyelőre úgy tűnik, Nobel-díjasunk még jó ideig csak a lépcsőn fog toporogni.

¹ Czeizel Endre: Szent-Györgyi Albert. Egy magyar tudós útja a Nóbel-díjig. Rubicon, 2014/12. 25-41.