Gyerekkoromban valószínűleg szívesen kipróbáltam volna egy láthatatlanná tévő köpenyt.
Mennyi izgalmas helyzetet eredményezhetett volna egy ilyen ruhadarab!
Felnőttként is eljátszhattunk időnként a gondolattal, hogy milyen jó lenne, amikor fáradtak, csüggedtek, szomorúak, vagy akár boldogok vagyunk, egyszerűen csak láthatatlanná válni!
Ma már tudom, láthatatlannak lenni nem jó érzés. És nem is természetes. Az ember létezik fizikai és szellemi valójában, és
egyszerűen nem lehet láthatatlan.
Láthatatlannak lenni nem jó érzés, még akkor sem, ha csak kevesek, vagy akár csak egyetlen ember számára nem létezünk.
Láthatatlannak lenni nem jó érzés. Semminek, jelentéktelennek, átlátszónak senki sem szereti érezni magát.
Láthatatlannak lenni először érthetetlen, később fájdalmas, végül bosszantó állapot. Egy állapot, amiből nincs kiút.
Mi tehát a tanulság?
Először is, ha valaki átnéz rajtam, azt én magam nem tudom megváltoztatni.
Másodszor, ha valaki átnéz rajtam, akkor azt nem tudom megkérdezni, hogy miért teszi ezt, hiszen a láthatatlanok ugyebár nem léteznek. :-)
Harmadszor érdekes megfigyelni, hogy a láthatatlanság szelektív, hiszen vannak, akik látnak engem, és olyanok is, akiket lát az, aki engem nem. Remélem értitek.
Szóval kedves már láthatatlan, vagy akár a jövőben bárki számára láthatatlanná váló Barátaim, egy vigasz van:
az ember olyannyira képes alkalmazkodni bármilyen helyzethez, hogy időbe telik ugyan, de még a láthatatlanságot is MEG LEHET SZOKNI. :-)
Én látlak. ;-)
Ui: Mire megszoktam, megváltozott a helyzet. Úgy tűnik valahol elhagytam a köpenyt...;-)
Kommentek