A sport és én, a tanársegéd

A sporthoz való viszonyom egész életemben felemás volt. Fiús kislány voltam, mozgékony, aktív. Bicajoztam, úsztam, fára másztam, rohangáltam. Aktivitásomat jól jelzi a három kéztörés és a betört fej, amely sérülések mindegyikét életem első 14 évében szereztem.

Hatodikos voltam, amikor elkezdett fájni a bal térdem. Először nem vettem tudomást az egészről, úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb majd elmúlik, de egy idő után a fájdalom erősödött, és néha furcsán kattant a térdem. Azután egyszer csak nem tudtam többé teljesen kinyújtani a bal lábam. A szüleim orvoshoz vittek, még a megyei kórházba is be kellett feküdnöm egy hétre Békéscsabára, de az orvosok végül arra jutottak, hogy habár van elváltozás a térdemben, majd kinövöm. (26 évvel később még mindig nem tudom kinyújtani a bal lábam frown ).

Mindenesetre kicsit le kellett lassulnom. Nem tornázhattam többé az iskolában, és néha a gyaloglás is fájdalmat okozott. Hónapról-hónapra (talán mégis részben a növés miatt) lassan, észrevétlenül javult a helyzet, a fájdalom csillapodott, a ’nem kinyújtható’ lábammal is megtanultam úgy járni, hogy ne legyen észrevehető a probléma. Újra bicajozni és úszni kezdtem. Igazi hobbimmá vált a tekerés.

Az energia azonban nem lankadt bennem, nyolcadikosként egy akkor divatos fiúzenekar egész koncertjének koreográfiáját megtanultuk a barátnőimmel, ami felért heti néhány óra kemény aerobic-edzéssel.

Rendszeresen, szervezetten sosem sportoltam, énekkaros voltam, zongoráztam, nem lett volna időm rá, és a rengeteg egyéb mozgás mellett, nem is éreztem ennek a hiányát.

Középiskolás koromban kiderült, hogy gerincferdülésem is van, így nem a rendes testnevelés órára kellett járnom, hanem gyógytestnevelésre – ahogy az osztály felének is, hasonló okokból. Szerettem gyógytesire járni. Vicces, de ott sikerült végre megtanulnom kötélre mászni. Talán, mert senki nem osztályozta, és mert én akartam megtanulni, nem más kényszerített rá. Hétvégén továbbra is sokat bicajoztam, de miután 17 évesen jogosítványt szereztem, az új szenvedéllyé a vezetés vált.

A főiskola alatt a kötelező testnevelést elvégeztem – nem kértem felmentést a lábam, vagy a gerincem miatt -, mert egyszerűen jól esett a barátaimmal együtt mozogni.

Miután megszereztem a diplomámat, és dolgozni kezdtem, a plusz energiáimat mintha elszívták volna. Munka után csak leülni akartam, és néhány óráig pihenni, lehetőleg csendben, és mozdulatlanul. smiley A kisfiam születése után nem csak az energia, hanem az idő is gyorsabban fogyott, nem is gondoltam arra, hogy rendszeresen mozognom kellene. Mikor ovis lett, munka mellett egyetemre jártam, majd 2012-ben doktori képzésbe kezdtem. A sport szóba sem került, őszintén szólva gyakran úgy éreztem, hogy örülök, hogy élek.

Azt viszont tudtam, hogy a fiam sportolni fog, sportolnia kell, mert egyre inkább szembesültem a ténnyel: az ép lélekhez, szükség van (lenne) ép testre is. És egy évtizednyi mozgáshiányos életmód után, ép testről esetemben már nem nagyon volt szó.

Andris először néptáncolt, és kézilabdázott, majd teniszre végül squashra váltott. Egyre jobban hiányzott nekem is a mozgás, így miután a város szélére költöztünk, újra kerékpározni kezdtem. Az esti kutyasétáltatás, a kertészkedés kifejezetten jól esett. Éreztem, hogy lassan visszatér az erőm. Néha teniszedzésre is elmentünk Andrissal, egy nyáron át heti kétszer családilag tréningeztünk. Amikor elmaradt a mozgás, hiányzott. Ilyenkor kerékpártúrákat tettünk, úszni mentünk, vagy rollerrel mentünk vásárolni. 

Az elmúlt 5 év, amióta kutatással is foglalkozom lelkileg nagyon megviselt. Egyrészt szeretem, amit csinálok, sok sikert értem el, és ezek mindig nagyon nagy örömet okoztak. Ezerszer léptem át a saját árnyékomon, és sokat fejlődtem. Másrészt szembesültem olyan helyzetekkel, találkoztam olyan emberekkel, amik és akik mély sebeket hagytak az - egyébként valószínűleg helyesen – érzékenynek nyilvánított lelkemen. Néha úgy éreztem magam, mint akit sarokba szorítottak, nehezen fogadtam a – jogtalannak érzett – kritikát, vergődtem, mint hal a szatyorban, és már azt sem tudtam, hogy mit szeretnék valójában.

Idén januárban azután végül abszolutóriummal befejeztem a doktori képzést. A férjem ezt megünneplendő, elvitt egy hétvégi pihenésre. Ahogy ott álltam a szállodában a tükör előtt egyszer csak úgy éreztem, hogy a tanulás, a lelki megrázkódtatások, az elvesztett barátok olyan nyomokat hagytak rajtam, amelyekkel nem akarok a végtelenségig együtt élni.

Végre - 38 évesen - elértem, hogy nem kell többet iskolába járnom, itt az ideje, hogy a felszabadult időt magamra fordítsam. A húgom és a fiam ekkor már több, mint egy éve fallabdáztak, és többször is hívtak, így úgy döntöttem, kipróbálom. Az első alkalommal éreztem, ezt a sportot nekem találták ki. Erőből, keményen kell a labdát megütni. Nagyot csattan a falon, és gyorsan pattan tovább. Éreztem, ahogy minden ütéssel egyre több felgyülemlett feszültség, és düh száll ki belőlem. Minden korábbi sérelmet kiütöttem magamból. Másnap szinte egyáltalán nem tudtam felkelni, és a permanens izomláz hónapokig tartott. Mindenem fájt, de éreztem, hogy élek, és hogy újra nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Volt olyan hét, amikor négyszer egy órát játszottam, és ha lenne időm ma is akár minden nap játszanék. Majd negyven évesen életemben először rendszeresen sportolok.

Nem számít, hogy mennyit változtam külsőre, nem számít, hogy hány kiló vagyok – jó ideje nem is mérem már – csak az számít, hogy végre, annyi év után, újra elégedett vagyok magammal, és úgy érzem: ép a testem, és ép a lelkem is.

Az érzékenységet persze az ember nem ütheti ki magából, de megerősödve az akadályokon is könnyebb az átjutás.

A mai magyar valóság, a jelenlegi egyetemi közeg, a tudományos világ kihívásai olyan nyomást gyakorolnak az emberre, amellyet csak tervezett életstratégiával lehet leküzdeni. A bal lábamra ugyan továbbra is vigyáznom kell, de felnőttem a feladathoz. És nem csak azért, mert már nagyot tudok ütni…wink

Kommentek