Mától nem dolgozok intézet- és tanszékvezetőként, egyetemi docensként. Kiszálltam.
Nem, nem mondtam fel, nem hagytam ott 22 év után a pedagógusképzést. Öt hónapig alkotói szabadságon leszek. De kell ez az 5 hónap most ahhoz, hogy ne legyen a 22 év a történet vége. Elfáradtam. Egyszer mindenki eléri a teljesítménye, a stressztűrése határát, és egy kicsit el kell távolodnia a mindennapok őrületétől.
Amikor 2017 telén megkaptam az invitet a korábbi tanszékvezetőtől, hogy vegyem át az akkor még Alkalmazott Pedagógia és Pszichológia Tanszék néven futó későbbi Szociálpedagógus-képző Tanszéket nem sejtettem, hogy milyen 10 év áll előttem. Lehetne azt is mondani, hogy vezetőként egyfajta rapid-karriert futottam be, hiszen 4 évvel a tanszékhez való csatlakozásom (2014) után már tanszékvezető, két évvel később, 2020-ban intézetvezető lettem, majd 2023-ban a korábban is nagy intézetet még egy intézettel megtoldva (azt tanszékké alakítva), egy négy tanszékből álló monumentális intézet vezetője lettem. A kar legnagyobb intézetéé. Ez a sorozat folyamatos pacifikálást, átszervezést, "sínre állítást" követelt, sok konfliktussal, sok válságmenedzseléssel.
A tavalyi évről nem írtam a blogon visszaemlékezést, talán mert nem sok olyan dolog történt velünk, amire annyira szívesen emlékszem majd vissza, viszont sok olyan tanulság esett meg velünk, amiből nagyon sokat tanultunk. Én magam is, Andrással együtt párként is, Andrissal együtt családként is.
Megtanultuk, hogy vannak olyan emberek, akiknek semmilyen gátlásuk nincs, akik bevetnek bármilyen eszközt azért, hogy elérjék, amit akarnak. Vagy ha elérni nem sikerül, mert vesztesek, akkor legalább tönkre tegyék azokat, akik nem azok. Ehhez többet nem is tennék hozzá, írtam erről tavaly egy egész blogbejegyzést.
Aztán megtanultuk, hogy a hatalmat megszerezni nehéz, megtartani nehéz, és átadni sem könnyebb. Tudtuk, hogy sokan fognak fellélegezni András dékánságának lejártával, és próbálnak majd revansot venni a vélt sérelmeikért, hiszen ez az emberi természettel együtt jár, de az igazán meglepett, hogy kik által, és András regnálásának befejezése után milyen hamar történtek meg ezek az önfelfedések, coming outok. Nem most kezdtük az emberi viszonyok közötti manőverezést, és tudtuk, hogy hálát aztán senkitől sem várhatunk (nem is vártunk/várunk), de a hálátlanság szintje egyes esetekben még így is gondolkodóba ejtett (ejt) minket.
Megtanultuk, hogy a csapás mindig lesújthat mindenkire, ott és akkor is, ahol és amikor a legkevésbé számítunk rá. Andris betegségének komolysága és hirtelensége az egész családunkat alapjaiban rengette meg. Most már jól van, de egy komoly betegséggel kell együtt élnie. Mióta megszületett, azóta rettegtem attól, hogy a tökéletes kis itthoni világunk egyszer majd valami ehhez hasonló csapást fog átélni, hiszen lehetetlen, hogy minden annyira jól menjen, ahogy a mi családi életünk évtizedek óta alakul. Most benyújtotta a sors a számlát, és mi megfizettük. Már nincs mitől tartanom.
Megtanultuk, hogy vannak olyan emberek, kollégák akik sokszor egyáltalán nem értékelik azt a munkát, amit elvégzünk értük. Elvárják és elfogadják az empátiát, ha nekik van gondjuk, problémájuk, vezetőként kutya kötelességed tekintettel lenni a családi nehézségekre, a mellékállásokra, a kollégák egyéb elfoglaltságaira, de amikor egyszer te kerülsz nehéz helyzetbe az empátia már nem is olyan fontos. A vezető esetében az ő családi nehézségeire nem kell tekintettel lenni.
Megtanultuk, hogy az első ősz hajszálak megjelenése nem tragédia, csak egy emlékeztető reggel a tükörben azokra a tortúrákra, amelyeken keresztül kellett jutnunk, és amelyeket újra és újra sikeresen túléltünk.
Most épp azt tanulom, hogy mekkora szükség van rám, hiszen amióta bejelentettem, hogy elmegyek egy kis időre, azóta nagyon sok helyről kaptam meg a jelzést, hogy várnak vissza, hogy töltődjek, alkossak (mert azért nem mellesleg egy könyvet is meg kell írnom közben), és teljen nekem lassan el ez az 5 hónap, az intézeti kollégának pedig gyorsan.
Ma van az első nap, hogy újra én rendelkezem az életemmel. Csak én. Persze könyvet kell írni, a Módszertani Közlemények szerkesztését is csinálom tovább, és a szakdolgozóimat is segítem ebben a félévben is, de nincs a menedzseri állandó feszültség, a "mindig rendelkezésre állás" érzése, és kényszere, a "minél nagyobb a probléma, annál nagyobb eséllyel köt ki nálam" tudata. És a majd 1500 hallgató, 40 státuszban lévő oktató, és több mint 60 külsős kolléga sok-sok problémát tud okozni, feladatot tud adni. :D És a rendszer sem mindig a problémamegoldásra optimalizált.
Megtanultam ugyanakkor az elmúlt hónapokban elfogadni, hogy a sok-sok különböző nehézség kezelése során mára óriási rutinom lett, hogy olyan kihívások sem ijesztenek meg, amiktől mások lebénulnak, hogy a "hatalmat" is könnyen el tudom engedni, ha a saját mentális és fizikai jóllétem megkívánja. Ez utóbbi miatt vagyok a legbüszkébb magamra, mert látom, hogy egyeseket egy ennél sokkal kisebb hatalom birtoklása is ki tud fordítani magából. De azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt 8 évben olyan csapatot sikerült építenem, amelynek tagjai elboldogulnak a rájuk szakadt feladattal. Ismerik az elveket, a "sínpárt", amin az intézet vonata fut. Tudom, hogy képesek lesznek meggyőződésből és nem parancsra a vonatot a sínpáron tartani, hogy megtehetem, hogy kiszállok, mert lesz hova visszatérnem.
Nem tűnök el, megtalálható leszek elsősorban az itthoni dolgozószobámban, könyvtárakban, levéltárban, a kertemben, színházban, sportmeccsen, a természetben kirándulva.
Alkotni fogok. Magamnak egy kicsit nyugodtabb világot, és ha minden a tervek szerint alakul, egy újabb monográfiát.
És tanulok, ahogy tettem ezt az elmúlt 48 évben. Magamról, rólatok, a világról. Mert itt az ideje azt a világot is újra felfedeznem, amit az én életemben, a mi életünkben a Jugyu az elmúlt években bizony kitakart.
Kommentek