Nehéz most írni. Nehéz, mert a gondolatok még nem letisztult, leülepedett, ezerszer megrágott formában, hanem összevissza forgatagként sarkallnak az írásra.
Ezerféle érzelem, öröm, bánat, kétség, feszültség, izgalom és félelem – hogy csak a legfontosabbakat említsem – váltakozik bennem.
Minden család életében nagy fordulat lehet, amikor a legidősebb – a mi esetünkben ugye az egyetlen – gyerek középiskolás lesz. Egy ilyen korú gyerekkel – a valós korodtól függetlenül - már nem vagy fiatal, nem is képzelheted azt magadról. Persze a gondolkodásmódod, a nyitottságod biztosíthatja, hogy fiatalos maradj, de csak fiatalos, csak az. Életközépi válság. Az új fogalom. A kor, amikor szembesülünk vele, valószínűleg már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk. 40 évesnek lenni hamarosan nőként, anyaként, azt hiszem szintén vízválasztó – nekem legalábbis az. 40 éves koromra – még hét hónapom van addig – az életemet szeretném végre valamiféle felnőtt mederbe terelni. Tudom, tudom, micsoda ellentmondás… Egyrészt siratja a fiatalságát, másrészt ennyi idősen még nem érzi magát egyértelműen felnőttnek! Igen, így van: tanulni, „hátulgombolósnak” lenni, igaztalan, „csak hogy tudd a helyed” kritikát nyelni és hajbókolni a magam fajtának egy középiskolás fiatal anyukájaként már nagyon nehéz. Mert így egyik szerepben sem lehetek önazonos. Ezért is tűztem ki magamnak a szinte elérhetetlent: a szülinapomig beadom a disszertációm végső változatát. Lezárom végre ezt a "kettős életet".
Annyira vártam ezt az időszakot, amikor már csak a saját témámra kell koncentrálnom, amikor forrásokat bújhatok, így időutazhatok, alkothatok, mert az írás számomra egyfajta kreatív tevékenység is. És mire végre ide értem, végtelenül elfáradtam. Belefáradtam a hat éve töretlenül tartó küzdelmekbe, a sokszor nem is nekem, hanem a családomnak szóló akadályok kerülgetésébe, az alakoskodásba, az álcázásba, a manipulációk fejtegetésébe. Belefáradtam az okok kutatásába, a miértek keresésébe. Belefáradtam az önmarcangolásba, a „mit tehettem volna én másképp” kérdésekbe. Negyven éves leszek! Amibe a tudományos életben eddig belefogtam, szinte maradéktalanul sikeres volt. Kudarc csak a nem tudományos alapon odaítélt tudományos pályázatok esetében ért, és akkor, amikor gátlástalan és gonosz módon próbáltak elgáncsolni a szigorlaton tavaly. Sajnos egyik eset sem a teljesítményről szólt.
Nagyon meleg van a dolgozószobánkban. A szomszéd házat újít, ezerrel megy a légkalapács. Arról álmodozom, hogy Andrissal csavargunk, főzünk, játszunk, beszélgetünk. Hogy egyszer végre nekem is nyár lesz a nyár. Na, ez a nyár sem az a nyár lesz. Ülők az íróasztalnál és a polgári iskolai tanárképzésről írok. Andris a szobájában van. Halkan játszik, hogy ne zavarjon, mintha az ütvefúrótól hallanám… Szeretem a témám. Szeretek vele foglalkozni, szeretem írni. De megéri-e? A fizetésünk röhejes, ha nem lennék olyan szerencsés, amilyen vagyok, meg sem engedhetném magamnak a luxust, hogy ennyit keressek… Ha sikerül, és végzek, azon kívül, hogy dr. lesz a nevem előtt – ami lássuk be, engem sosem motivált, most is hordhatnám a férjemét is, de az meg pláne nem én lennék – miért fogja ez megérni nekem? Én nem vagyok most se butább, se okosabb, mint akkor leszek… A fizetésem 10 ezer forinttal kevésbé lesz röhejes. A munkám ugyanaz marad. Csak öt nyáron át nem tudtam a családommal lenni úgy igazán, önfeledtem. Már azt sem tudom, ez utóbbi mit jelent. Hátradőlök, és megértem: az elvett öt nyár az oka, hogy befejezzem. Nem vehetsz el ennyi időt a családodtól értelmetlenül. Milyen egyszerű.
Holnap az életünkben új fejezet kezdődik. Nagyon szép, és nagyon nehéz fejezet. Végtelenül büszke vagyok a férjemre, minden porcikájával megérdemli, hogy dékán legyen. Most elsősorban őt kell támogatnunk, mögé kell állnunk. Ez nem lesz nehéz, ilyen a családunk. Ebben (is) rejlik az erőnk. A következő időszakban új szerep vár mindhármunkra. Tudom, hogy lesznek nagyon nehéz, és végtelenül boldog napjaink. És egyszer csak minden a helyére kerül. Biztosan nem ma, és talán nem is holnap, de egyszer majd tépelődés nélkül, világosan látni fogjuk, hogy mi és miért történt velünk. Egyszer majd megérkezünk.
Kommentek