...igen, az utolsó vizsga után a teremből kilépve ez volt az első gondolatom. 
Annyi tanulással töltött év, sőt évtized után, nincs följebb. Amit lehet, elvégeztem. Persze csak az iskolába járás szintjén, hiszen a doktori szigorlat, a házi védés, és a védés még hátra van, de eddig: sikerült. Öt aktív és két passzív félév alatt 10 kurzus (de milyen!), 4 kutatási szeminárium és több, mint 100 publikációs kredit teljesítésével megszereztem mind a 180 kreditet. Nem kell többé keddenként iskolába járnom, referálnom, vizsgáznom... Nem leszek űzött vad, vagy legalábbis ezentúl más lesz az oka. 
Bizonyos időtávlatból nézve majd, valószínűleg szép emlékként fogok visszagondolni ezekre az évekre. Most még eszembe jut az az egy hónappal ezelőtti pillanat, amikor azt hittem, feladom. Az ilyen pillanatokban az elmúlt évek során három emberre biztosan számíthattam: Édesanyámra, a Testvéremre és mindenekelőtt a Férjemre. Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem, hogy hittetek bennem, hogy támogattatok, repülőre ültetek, több ezer kilométert vezettetek, ha kellett fenyegettetek, és végül mindig velem örültök, örültetek.
Összességében nagyon köszönöm minden hallgatótársamnak, oktatómnak, hogy mindvégig segítőkészen, és - egy kivétellel - korrekt módon álltak hozzám.
Köszönöm mindazoknak is, akik akarva vagy akaratlanul hátráltatták ezt a folyamatot, mert a nehézségek leküzdése után újra meg újra erősebb, elszántabb és megállíthatatlanabb lettem.
De mindenek előtt NAGYON KÖSZÖNÖM A KISFIAMNAK, ANDRISNAK, hogy eddigi élete minden percében tűrte és tűri, hogy valamelyik, sőt egy ideig párhuzamosan mindkét szülője doktori tanulmányokat végzett/végez. Mindezt mérhetetlen türelemmel, kedvességgel, nyugalommal érti meg és viseli el.
Nagyon-nagyon köszönöm Neked Andris! 
Kommentek