Az előző blogbejegyzés óta számtalan - ott még csak tervként, vagy jövő időben említett - esemény lezajlott, valósággá vált. Kezdjük az elején:
2018. szeptember 7-én Budapestre utaztunk, hogy elhozzuk az elkészült könyvemet a Gondolat Kiadótól. Amikor beléptünk a szép polgári épület egyik irodának átalakított lakásába, több okból is izgatottság tört rám. Könyvrajongóként a 61 éves Gondolat Kiadó szerkesztőségében járni eleve izgalmas kaland. És mindezt azért tenni, mert írtam egy könyvet, amit most pillanthatok meg először...
Akkor kezdett el tudatosodni bennem, hogy ezt nem csak kívülről nézem, ez valóban velem történik. És az egyik fal mellé halmozva hatosával fóliába csomagolva ott voltak. Már messziről megismertem őket. Hiszen mindegyikükben ott van egy részem. A források, amiket először én kutattam fel, az összefüggések, amikre én találtam rá. A tanácsok, amelyeket megfogadtam, és azok is, amelyeket nem. Én választottam a képet a címlapra, még a gyorsnyomdába is én vittem el, hogy megfelelő felbontásban legyen beszkennelve. A címre és az alcímre tévedt a tekintetem. Eszembe jutott a beszélgetésünk Professzor úrral, amikor ezt vitattuk meg. Ő mást szeretett volna. Ma már tudom, hogy így is elégedett lett az eredménnyel. Ekkor Bácskai István a kiadó vezetője végre a kezembe adott egy példányt. Olyan selymes és puha volt a borítója, mintha tényleg egy újszülöttet adtak volna a kezembe. Kinyitottam. Megszagoltam. Az én könyvem illata volt. Miközben András - hasonló helyzetekben mindig, mint a menedzserem - a terjesztésről, könyvbemutatóról és hasonlókról beszélgetett körülöttem, én végigpörgettem a könyvet. Első látásra hibátlan volt. A sokadikra is. Másoknak persze csak egy könyv. Sok adattal, színes ábrával, néhol bonyolult fejezetekkel. Nekem az elmúlt hét év minden öröme és szenvedése. Számtalan gyomorban pillangós sikerrel, és egy folyóvá gyűlő könnyel. A nagy sikerek és a nagy kudarcok évei. Ahogy ott álltam, már tudtam: ez az első. Mert kemény volt ugyan, embert próbáló ez a hét év, néha fárasztó, néha a határaimat feszegető, de élveztem minden pillanatát. Apu festett, zenélt, a tesóm elképesztően kreatív rendezvényszervező, én pedíg így alkotok, így fejezem ki magam. Persze ez nem egy regény, de a szerző a szakkönyveknek is éppúgy minden sorában benne van, mint a szépirodalmi művek esetén. Szóval igen, lesz folytatása. Hogy miről és miképp egyelőre nem firtatom. Természetesen köze lesz mindahhoz, amivel eddig is foglalkoztam. Talán tovább írom a történetet, talán kicsit elkanyarodok. Ezen a téren egyelőre pihenek. Várom, hogy újra annyira feléledjen bennem a láng, mint akkor, amikor ennek a vállalkozásnak fogtam neki. Mert anélkül nem is érdemes erőltetni.
November 15-én, csütörtökön 13.45-kor a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar főépületében bemutatjuk majd a könyvemet, a kar fennállásának 90. évfordulóját ünneplő rendezvények sorában. Dr. Nóbik Attila egyetemi adjunktus fog beszélgetni velem, aki a hét évből négy-öt évnyi alkotó munkát közelről végig kísért. Akkor zárul le ez az izgalmas időszak - legalábbis a könyv sorsát illetően. Akkor majd elengedem a kezét.
http://www.gondolatkiado.hu/a-magyar-polgari-iskolai-tanarkepzes-tortene...
Kommentek