2016
Több alkalommal is írtam már összegzést a végéhez közeledő év történéseiről, de az idei évben különösen nagy volt az amplitúdó a jó és a rossz dolgok között, így időrend helyett, most a rosszakkal kezdeném:
Az első esemény, ami erről az évről mindörökké eszembe fog jutni, édesapám halála. Május 8-án, nem váratlanul ugyan, de rám mégis elemi erejű ütést mérve, ment el közülünk. Nem álltunk túl közel egymáshoz az utóbbi években, halálában elvesztésén túl a remény elvesztését is sirattam, a reményét annak, hogy egyszer még jó apa-lánya kapcsolatunk lehet.
Apu temetése után fél év sem telt el az újabb csapásig, amikor a doktori szigoratom váratlanul alacsony pontszáma küldött újra a padlóra. Hogy miért lett annyi pont, amennyi, ma már nem számít, és nem is érdekel. Sikerült a szigorlatom. Mindenesetre nagy pofon volt, tanulással és/vagy munkával töltött 33 évem eddigi legnagyobb kudarca. Talán azért is lepett meg annyira, mert ugyan az élet oly sok más területén értek már csapások, nem is akármilyenek, ezen a térfélen nem szoktam elbukni. Mára már ez sem igaz.
Jelenleg nagymamámért aggódom, aki egy hete fekszik kórházban, napok óta az intenzív osztályon. Imádkozunk érte, és a gyógyulásáért.
Persze a jó dolgok sem maradtak el. Januárban letettem az utolsó vizsgát is, így megszereztem a doktori képzés abszolutóriumát. Elindítottam a fokozatszerzési eljárást is, azaz vállaltam, hogy 2018 februárjáig benyújtom a disszertációmat.
Tavasszal a mentorálásommal vezetett Kiss Áron Neveléstörténeti Tehetségműhely tanulmánykötetet jelentetett meg, melyben hat hallgatói tanulmány látott napvilágot. Ezzel a lektorált kötettel elkészült az első önállóan szerkesztett kötetem. A tehetségműhely hallgatói közül négyen a témavezetésem mellett az intézeti TDK-fordulóból kijutottak a tavasszal sorra kerülő XXXIII. Országos Tudományos Diákköri Konferenciára. Erre a fegyvertényre különösen büszke vagyok.
Nyáron a fiúkkal Toszkánába utaztunk. Csodás napokat töltöttünk együtt Sienában, Monterriggionéban, és San Gimignanoban. Ez volt az év egyik fénypontja.
Kaptam lehetőséget kiállítások megnyitásra, amit nagyon élveztem, írhattam egy tanulmányt a Tiszatájba, amivel egy régi álmom vált valóra.
Ahogy az életben már csak lenni szokott: minden rosszban van valami jó. Októberben, a szigorlat kudarca után rádöbbentem, hogy mennyien szeretnek, hogy mennyien szorítanak nekem, hogy mennyien nyújtanak segítő kezet. Anélkül, hogy mindenkit felsorolnék – a szívemben ott vagytok, és nem felejtem el soha, hogy akkor ki volt mellettem -, köszönöm Era, hogy beugrottál hozzám Szegedre azon a rémes első hétvégén. Köszönöm Anyu, hogy napokig sírtál velem, mert Te tudod csak igazán, mennyire nem érdemeltem meg, amit és ahogy kaptam. Köszönöm Andris, hogy sajnáltál és vigasztaltál, köszönöm Niki, hogy elterelted a figyelmemet, de mindenekelőtt köszönöm szépen András, hogy újra és újra bizonyítottad, hogy a világ minden negatív hatása sem érhet el a védőernyőd alatt, és hogy mekkora mázlista vagyok miattad.
Az év a végéhez közeledik. Ahogy tavaly is, az idén is reménnyel telve írom: talán a következő jobb lesz. Sokat elvett tőlem ez az év, de sokat is adott. Nem felejtem el a velem történteket. Okulok, és épülök belőlük. Mert lehetnek a körülmények ilyenek vagy olyanok, alakulhatnak a dolgaink a tervek szerint, vagy máshogyan: a családom és a barátaim nem alakulnak a körülményekkel. Sziklák. Az ÉN SZIKLÁIM. És ezért soha nem tudok majd eléggé hálás lenni.
Az év a számok nyelvén:
- 1 doktori abszolutórium
- 1 doktori szigorlat
- 5 konferencia előadás
- 1 szerkesztett kötet
- 2 publikált tanulmány
Kommentek