Az elmúlt két évtizedben, amit oktatóként a JUGYU-n töltöttem, majd mindig elégedett voltam a helyzetemmel, helyemmel, pozíciómmal. Akik ismernek, tudják, hogy nem vezetőként képzeltem el magam. Oktatóként, mentorként, és a tudományos pályán szerettem volna érvényesülni. Mégis úgy alakult, hogy kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot a korábbi tanszékvezetőtől, így amikor egységvezető lettem, először 2018-ban tanszékvezető (helyettes), majd 2020-ban intézetvezető, úgy éreztem, elértem a zenitet, nem vállalok több pozíciót. Nem is azért, mert nem lennék rá képes (bár az is lehet), inkább azért, mert szeretném az életemet élni is, és nem csak azért élni, hogy dolgozzak. Nem szeretnék 20 év múlva pánikolni attól, hogy 65 lettem és nyugdíjba kell mennem, meg szeretném előre tervezni az életem úgy, hogy ne csak a munkámból álljon.
Idén elmúltam 45 éves, és ez valamiféle életközépi eltöprengéssel is járt nálam: hogyan szeretném leélni az életem második felét? Mi az, amit tényleg magamért teszek? Mi az, amiben csak sodródom? Mi az, amit egyáltalán nem is szeretek csinálni, és valójában semmi értelme sincsen (max. mások hitették el velem, hogy van)? Rendszeresen mozogni kezdtem, átvizsgáltattam az egészségi állapotomat (tök egészséges vagyok), és igyekeztem megszabadulni a mérgező emberek közelségétől, és azoktól a feladatoktól, pozícióktól, amik semmilyen értelemben nem visznek előre.
Július elsejétől mégis újabb feladatot vállaltam, és egy évre a kinevezést is megkaptam már Rektor Úrtól. Az intézetet (az Alkalmazott Pedagógiai Intézetet) három tanszék helyett nyártól négy tanszék fogja alkotni. Hallgatói létszámát tekintve ez már egy igen tekintélyes intézet lesz - bár szerintem eddigi is az volt. :-)
Ha nem éreztem volna úgy, hogy a másik három tanszék már viszonylag kiegyensúlyozottan működik, nem is vállaltam volna el ezt a megbizatást - és nyilván akkor sem, ha lett volna más jelentkező. Az elmúlt években harminc státuszban lévő oktatót, három tanszéket próbáltam vezetni, összefogni. Igyekeztem meggyőzni a kollégákat arról, hogy jót akarok, és döntéseim alapja a szervezet érdeke, és a képzés minőségének biztosítása. Persze volt, hogy sikerült, és volt, hogy nem. Ma már tudom, hogy ez így normális.
Ahogy a kollégáim már jól tudják, a jelmondat az intézetben 2020 óta: átláthatóság, kiszámíthatóság, tervezettség, rendezettség. Ezt kell most még egy egységre adaptálnom.
Újabb kihívás, újabb tanszék bevonása, meggyőzése, pályára állítása vár. Már tudom, hogy meg tudom csinálni, még ha nem is lesz minden közös napunk egyszerű.
A kinevezés kézhez vételekor azt éreztem - és ennyire talán az egész pályám során még sosem éreztem ezt -, hogy ez az intézet így most már tényleg a kapacitásom határára, és hogy elértem, amit valaha vártam magamtól. (Igazából, azt már évekkel ezelőtt elértem, azóta minden csak jutalomjáték.)
Ide teszem nektek - néhányatok talán végig követte itt, ezen a blogon a sokszor igencsak viszontagságos utamat - az organogramnak azt a részét, ami júliustól 12 hónapig biztosan az én felelősségem lesz. Örülök és izgatott vagyok a kihívások miatt, és várom az elkövetkező hónapokat. Egy dolog azonban teljesen biztos: elégedett vagyok.
Kommentek