- Cimkék:
2016. március 17-én nyílt meg a Somogyi Könyvtár első emeletén Müller Miklós Szegeden készített fotóinak kiállítása. A tárlat április 11-ig tekinthető meg.
Amikor 2015 novemberében Gonda Géza - gyermekkorom egyik kultikus figurája, számomra A művészetpártoló, A művelődési ház igazgató, A maximalista - megkeresett, hogy elvállalnám-e a kiállítás megnyitását, meglepődtem. Azon a héten három hasonló felkérést is kaptam, egy jegyzet megírására, egy könyv megírására, és az említett kiállítás megnyitására. Érdekes módon egyazon héten érett be sok-sok igyekezet.
Tehát meglepődtem több okból is. Egyrészt, hogy egy fotókiállítás megnyitására kérnek, hiszen nem értek a fotózáshoz. Másrészt, hogy éppen rám esett a választása. Rám, mert orosházi születésű vagyok, akárcsak Müller, és mert a szegedi felsőoktatás történetét kutatva alkalmasnak tartott a feladatra. Nagyon megtisztelő volt. Tartottam ettől az új kihívástól egészen addig, míg utána nem néztem Müllernek. A 30-as években tanult Szegeden, abban az időszakban, amelyről a disszertációmat készítem. Radnóti barátjaként, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjaként azonnal közel került hozzám. Kalandos, fordulatos életútja a 20. század összes keserűségén és örömén át még szimpatikusabbá tette. És a képei... A táj és az ember közös ábrázolása, ahogy a környezet és a kultúra egymásra hat, együtt él, kiegészíti egymást. Imádtam.
A kiállításmegnyitón Dömötör Mihály fotóművész is tiszteletét tette. A képek megtekintése után hozzám lépett, és azt mondta: - Eljöttem, mert kíváncsi voltam, ki mer Müller Miklósról beszélni. Gratulálok, remek volt. - és megszorította a kezem.
Jó érzés volt egy új színtéren is bizonyítani.
Az alábbiakban a megnyitó szövege olvasható:
Jelen kiállítás egy hazánkban méltatlanul kevéssé ismert és elismert fotóművész, Müller Miklós (Nicolas Müller) képeit tartalmazza. Jelenleg 21 Müller-fotó tekinthető meg a tárlaton kiegészítve azokkal a képekkel, amelyek 1988-ban spanyol otthonában készültek az idős művészről.
A kiállítás bevezetéseként szeretnék néhány szóban szólni a művész életútjáról, különös tekintettel a jelen kiállítás témáját adó szegedi évekre. Életútját részletesen bemutatni – még ha csak az érdekes történeteket emelném is ki – legalább is egy előadássorozatban lehetne, hiszen pályája és életútja magán hordozza a 20. század minden pozitív és negatív történelmi fordulatának bélyegét. Írott visszaemlékezéseiben, a vele készült interjúkban, de mindenek előtt alkotásain keresztül elevenedik meg számunkra ez a kalandos, zaklatott, fájdalmas, de mégis irigylésre méltó életút.
Müller Miklós 1913-ban született Orosházán. Apja dr. Müller Jenő ügyvéd volt, a város legfontosabb bankjának alelnöke. A kis Miklós többször is elkísérte a tanyavilágba a behajtásokra, ahol amíg a felnőttek dolgoztak, ő megrendülten szembesült a parasztság életkörülményeivel. 13 éves volt, amikor megkapta első fényképezőgépét, és emlékirata szerint ettől kezdve megszállottan fényképezett, meghódítani és rögzíteni akarván a körülötte lévő emberi világot.
Középfokú tanulmányait a szegedi piaristáknál folytatta, majd Hódmezővásárhelyen érettségizett. Édesapja a korabeli gyakorlatnak megfelelően jogi pályára szánta, és 1931-ben felvételt nyert a Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Müller zsidó származású, így az 1920-as numerus clausus törvény rá is vonatkozik. Visszaemlékezésében apja, a „Méltóságos úr” protekcióját is látni vélte a sikeres egyetemi felvételi mögött.
„Szegeden a lehető legjobb körülményeket igyekeztek biztosítani a működéshez, az évek során megfelelő épületeket, ragyogó klinikákat stb. építettek a hírneves tanári gárda számára. A professzoraink között volt a Nobel-díjas Szent-Györgyi, európai hírű orvosprofesszorok, kiváló nyelvészek, jogászok.”
Szegeden ebben az időszakban három hallgatói társaság működött. Az Emericanáe (Szent Imre), amely a gyakorló katolikusokat tömörítette, a Turul, amely tagsága a reformátusok, és a vallásukat nem gyakorló katolikusok közül került ki, és jellemzően szélsőjobboldali nézeteket vallottak, és a MIEFHOE, a zsidó egyetemisták egyesülete. Ez utóbbiban mindig nagy élet folyt. Zenét hallgattak – elsősorban Bartók és Kodály műveit, konferenciákat, vetítéseket, kerekasztal beszélgetéseket és vers felolvasásokat rendeztek, felolvasták többek között Radnóti verseit is.
Az első egyetemi évek a viszonylagos nyugalom évei. Termékeny idők a fenyegető jövő árnyékában – ahogyan később írta.
1933-ban ismerkedett meg Radnótival. Ebben az évben jelent meg a költő Lábadozó szél című verseskötete. Müller szerzett egy példányt és dedikáltatta költővel. Hamarosan összebarátkoztak, együtt jártak fel hétvégenként Budapestre, a két Miklós és Fifi, ahogyan Fannit nevezték. A fényképezőgép persze sosem maradt otthon. Hálásak lettek ezért a jövő irodalomtörténészei.
1934-ben költöztek be a Bokor utcai albérletbe. A főbérlő fiatal korában a tengerészetnél volt orvos, így a házat hajó formájúra tervezte nagy kabinokkal. Összesen négy albérlő lakott a „hajón”, Müller mellett az egyikük Radnóti volt.
A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma 1930-ban alakult. Vezetője Buday György grafikus, fametsző, Buday Árpád régész professzor fia volt. Tagja között megtaláljuk Radnóti mellett Ortutay Gyula néprajzkutatót, későbbi egyetemi tanárt, vallás- és közoktatásügyi minisztert (1949-50), Baróti Dezsőt a magyar irodalomtörténeti tanszék későbbi egyetemi tanárát, a BTK dékánját, aki 1955-57 között az egyetem rektoraként működött. Az 1956-os tevékenysége miatt két és fél évre ítélték, nem kapott újra katedrát, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként ment nyugdíjba. A kollégium tagja volt Kárász Judit, későbbi fotóművész, szociofotográfus, Tomori Viola, szociológus, falukutató, Hont Ferenc színházi rendező, és még néhányan. A kollégiumot több egyetemi oktató is támogatta, például Sík Sándor, Solymossy Sándor, Várkonyi Hildebrand Dezső.
„Néhány évvel idősebbek voltak nálam – írja Müller -, de mivel én fotós voltam, és Radnóti barátja, beléptem. A csoport a népi gyökereket, a magyarok valódi identitást kereste.”
A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma volt az első a Dóm téri szabadtéri előadások megszervezésében. Az első bemutatót, az Ember tragédiáját Hont Ferenc rendezte, és 1933. augusztus 26-án mutatták be.
Müller az egyetem befejezése után előbb hazaköltözött, majd Budapesten a magyar fotóművészekhez kapcsolódva, s az Athanaeum Kiadó által kezdeményezett, a magyar vidéket „felfedező” sorozat fotósa lett. Elsőként Féja Géza Viharsarok című műve kapcsán lett ismert a neve és népi baloldali elkötelezettsége.
Emigrálásához a végső lökést Ausztria 1938 márciusi elfoglalása adta, április 30-án el is hagyta az országot, és kezdetét vette 10 éves vándorlása.
Olaszországon keresztül Párizsba utazott, ahol Radnótiák és Ortutayék is meglátogatták, és többek között Picassoval is találkozott, majd 1939 szeptemberében Spanyolországon, és Portugálián keresztül Tangerbe utazott. Tanger ekkor egy nemzetközi menekültek ezreit befogadó nyílt város volt. Itt marokkói és spanyol folyóiratoknak dolgozott, s tulajdonképpen otthoni misszióját folytatta: Marokkót fedezte fel. Itt és így lett ismert. Tangerben több kiállításon mutatkozott be eddigi képeivel, és marokkói sikere Madridba repítette. 1944-ben megnősült (később három gyermeke született), és megnyílt az első, majd 1947-ben a második kiállítása a spanyol fővárosban. Müller a fotózásból élt Madridban. Műterme a hagyományos „családi” képek műhelye, közben több folyóiratnak is dolgozott, és járta új hazáját, Spanyolországot. Önálló korszakot jelenthet Müller életében az 1966-1972/75-ös periódus, amikor több nagy megbízást kap, a turizmus fellendülése ugyanis igényli, hogy Hispánia bemutassa önmagát. Müller képei jelentették ehhez a kalauzt.
Franco halála után az új, demokratikus Spanyolország külügyminisztériuma 1977-1979 között hatalmas feladattal bízta meg. Hat, Spanyolországról szóló kiállítás összeállítását kértek tőle; ehhez minden világnyelven katalógusok készültek. Az új Spanyolország külföld felé új imázst akart közvetíteni, s ehhez Müller művészetét tartotta leginkább hitelesnek.
Kiállításai – korábbi képeinek tematikus összerendezésével – számos országban kerültek bemutatásra: Rómában az első; ezt Stuttgart, New York, Jeruzsálem, Caracas követte… S a teljes listát nem is ismerjük.
E megbízás után szinte azonnal visszavonult Andrínba.
Itt készültek a kiállításon látható, az idős művészt, és környezetét bemutató fotók 1988-ban. A képeket Gonda Géza készítette, akit a művész a maga Közép-Kelet-Európai képviselőjének tartott, és akinek ezt a jelenlegi kiállítást is köszönhetjük. (Bartók, körtefa, puli)
Andrín már a kivonulás szimbóluma volt, az életmű lezárását jelentette. Képei és az ezeket bemutató kiállítások immár önálló életet élnek. A mülleri szociográfusi látószögnek nem lett folytatása Spanyolországban. Üstökösként jelent meg Hispánia egén és tűnt el e különös, magyar ihletésű művészi fény.
1990-ben Orosházán egy televíziós interjú során így fogalmazott: mint „Föl-földobott kő, mindig visszatérek a szülőföldemre.”
Bár már nem lehet velünk, ma ismét visszatért.
Forrás:
Müller Miklós (1994): A megszelidített fény. Szeged.
Kommentek