Dilemmák között

Az elmúlt hónapokban nem azért nem írtam, mert semmi nem történt, inkább azért nem, mert túl sok minden történt. 

Ha visszagondolok az idei év első felére, a legnagyobb változás, ami eszembe jut, hogy április 1-jétől megbízott tanszékvezető lettem. Alapesetben ez remek hír, mindenki örömmel gratulált is hozzá, de én nagyon sokat vívódtam a kinevezést megelőző hetekben.

Amikor 2017 nyarán András dékán lett, úgy gondoltam, hogy az ő vezetése alatt nem szeretnék semmit elvállalni, mert az nem lenne etikus. Nem is törtem semmilyen pozícióra, az egyetlen, amiért lobbiztam, hogy végre bekerülhessek a kari Tudományos Diákköri Tanácsba, amibe a korábbi évek kemény munkájával sem sikerült bejutnom, annak ellenére sem, hogy a 2017 tavaszán a JGYPK-n rendezett szekció hallgatói stábjának vezetője voltam. Igen, nem esett jól, hogy ennek ellenére a bizottság nem tartott rám igényt. Csak a munkámra, ahogy ez gyakran lenni szokott…

 Azután 2017 decemberében a tanszék akkori – tényleges – vezetője felkért, hogy legyek tanszékvezető-helyettes. Elképedtem. A tanszéken nagyjából egykorú és hasonló pályát futó oktatók vagyunk néhányan, nem értettem, hogy miért pont nekem ajánlja fel ezt. Rá is kérdeztem, hogy Dékán úr miatt-e, mert akkor ne is beszéljünk róla többet. De a válasz az volt, és a mai napig az: "Ki lenne rá alkalmas, ha nem te?"

Sokáig, egy hónapig vívódtam. Nagyon sok emberrel beszéltem, és kértem ki a véleményüket a karon belül és kívül is. A válaszok többségének a lényege az volt: „Nem jár neked több, de kevesebb sem.” Meggyőztek.

Újra beszéltem a tanszék irányítójával, és elvállaltam a feladatot azzal a kikötéssel, hogy segíteni fog, hiszen azon kívül, hogy több, mint 20 évet töltöttem a karon, és a férjemen keresztül sok mindent láttam, hallottam és tudok, tanszék irányításában még sosem vettem részt. Megígérte, majd egy-két hónap múlva – pontosan már nem is emlékszem – elment a tanszékről. Ott maradtam egyedül egy tanszék irányításának minden gondjával, egy másik karral való rémes együttműködéssel, vegetáló képzéssel, elkeseredett hallgatókkal, elszámolt hálótervvel. Nem sajnáltatni akarom magam, ezek mind tények. Az oktató gárda sem volt ideális, volt, aki a kinevezésemmel gyakorlatilag egy időben kérte át magát más egységbe, egy másik kolléga pedig a karról is távozott. Tanszék nem volt, csak névleg, egy másik szakcsoportttal szándékosan vegyítve működött már egy évtizede identitás, fizikai tér, bármiféle elkülönülés nélkül.

Az első fél évben egy négy fős irodából kellett – volna – irányítanom, így a kari klubból vezettem az egységet…

Októberben végre saját helyet kaptunk, és elköltöztünk. A kar kialakított nekünk két teremből négy irodát, de a berendezésre nem volt keret, így körbe turnéztam a kart, és a leselejtezett bútorokból összehoztuk a tanszéket. A saját irodámat részben a saját zsebemből rendeztem be… A laptopom a sajátom, még a tanszéki routert is én fizettem.

Lezajlott az első államvizsga januárban (7 féléves a képzésünk), egy egész évet végigcsináltam, körbeértünk. Az oktatók egy részét időközben kicseréltem, átvariáltam, igyekeztem szakmailag és emberileg (mert szerintem ez utóbbi legalább olyan fontos) kiváló kollégákkal erősíteni a képzést.

A képzésben részt vevő másik karral/tanszékkel a kapcsolat erősen megromlott az ottani új vezetésnek köszönhetően, azok a kollégák, akikkel korábban remek együttműködést folytattunk elhagyták azt az egységet, így elkezdődött a szálak elvágása. Kemény, idegörlő, embert próbáló feladat. Már a végéhez közeledünk, de még nem állíthatom, hogy túl vagyunk rajta. Terveink szerint szeptembertől a képzés egy kézbe, kizárólag a mi tanszékünk kezébe kerül.

Az elszámolt – nem 210 kredites, amennyinek lennie kellene – hálóterv miatt egy módosított hálótervet kellett készítenünk, ami mind a követelményeknek, mind a szakmai igényeknek megfelel. Ezt múlt héten fejeztük be, remélhetőleg minden fórumon átmegy, és szeptembertől már ennek megfelelően dolgozhatunk. Persze felmenő rendszerben. 

A sok munka közepén pedig előállt az a helyzet, hogy megváltozott az intézetünk, és azon belül is a három egység neve, most már mindhárom tanszék – a miénk a Szociálpedagógus-képző Tanszék –, és minden vezető egy éves megbízást kapott.

Mivel már több mint egy éve helyettesként – a tanszékvezető egy személyben az intézet vezetője is volt – a gazdasági ügyeket leszámítva én vezettem a tanszéket, így én kaptam meg a megbízást április elsejétől.

Március utolsó hetében volt az egyetemen a tavaszi szünet, így otthon voltunk. Nem számoltam, de kb. 100 növényt ültettem el a kertünkbe, mert ha nagyon vívódom, virágot ültetek. Nagyon vívódtam.

Akarom én egyáltalán ezt csinálni? Állni fogom a sok irigy és negatív ember reakcióit, amik nyilvánvalóan következni fognak? Etikus ezt most elvállalnom? Ugyanakkor ott motoszkáltak bennem a válaszok is: sínre tettem valamit, ami már régen nem sínen futott. Elindítottam folyamatokat, amiket előttem senki nem tudott/mert elindítani. Sokat tudok segíteni a hallgatóknak, a képzésnek, ezt már magamnak is bebizonyítottam. Jugyus vagyok, egész életemben ezért a karért csináltam/csináltunk mindent, a lojalitásom megkérdőjelezhetetlen. Lépjek azért háttérbe, mert történetesen a férjem éppen a dékán, amikor én is épp abba a korba jutottam, amikor lenne lehetőségem előre lépni? A tudományos mutatóim, előadásaim magukért beszélnek. Azokat az eredményeket mind én, egyedül értem el. A napi munkát sem a férjem végzi helyettem. Álljak félre csak ezért?

Komoly dilemma. Az volt, és az ma is. Hiszen én ebbe a helyzetbe belesodródtam.

Végül eljött április elseje, és új oktatásszervezővel – korábbi tanítványommal – kezdtük el (folytattuk) a munkát. Már az első hónapban meg is érkezett az első olyan reakció, amitől tartottam. Ráadásul egy olyan kari kollégától, akivel egészen addig azt hittem, jó viszonyban vagyunk. Egy átlagos tanszéki hallgatói ügyben kértünk tőle tanácsot, mire a válaszban utalt rá, hogy persze megoldható, hiszen nekem mindent lehet.

Akkor komolyan fontolóra vettem, hogy elmegyek a karról.

20 év után, 15 év oktatói munka után elmegyek, mert a világ nem tűri, hogy két ember egy helyen legyen sikeres. Megszoktam, hogy ráadásul mindig én húzom a rövidebbet, de azt is mérlegelnem kellett/kell, hogy mit okoz ez az egész a családunkban. És nincs az a munkahely vagy pozíció, amiért azt kockára tenném.

Aztán újra összezárt a világom, a családom és a barátaim meggyőztek, hogy lépjek át ezen, és menjek tovább. Még visz a lendület, és a szeretet, amit a kar iránt, a felelősség, amit a hallgatók iránt érzek.

Tavaly nagyon sokat dolgoztam a karért. A tanszéken is, a 90 éves évforduló kapcsán is. Segítettem a kiállításban, a könyvem lett az ünnepi kiadvány (más ugyanis nem írt semmit a karról), részt vettem a kari filmben, szerveztünk egy nagy és sikeres neveléstörténeti konferenciát.

Pedagógus napon a kar, a dékán szeretne kitüntetni ezért. Megkértem, hogy semmiképpen ne tegye, ahogy arra is megkértem, hogy nyugodtan tüntessen ki mindenkit, aki megérdemli. Megérdemelném? Abszolút. Soha semmilyen kitüntetést nem kaptam még. Ha az intézet engem javasolt volna a tanszéki változtatásokért, azt elfogadtam volna, de a férjem ne tüntessen ki. Mert hiába tudják sokan, hogy megdolgoztam érte, a világ szemében egy ilyen kitüntetés értéktelen volna.

Szeretünk együtt, egy helyen dolgozni. Mindig is ezt tettük. Lehet, hogy hosszú távon a világ mégsem fogja ezt engedni nekünk.

Mert nem jár nekem több, de kevesebb se.

 

 

Kommentek