Diákok a tanárok szemszögéből - interjú

Az interjú 2015 februárjában a Hökkentő számára készült.

Hogyan alakult az évek során a diákok magatartása, viselkedése az oktatási rendszerben, illetve azon kívül? 

2004 óta tanítok a felsőoktatásban, így az utóbbi 10 évre van rálátásom oktatóként. Az utóbbi években tapasztaltam/tapasztaltunk negatív előjelű változást a hallgatók viselkedésében, de szeretném hangsúlyozni, hogy mint minden általánosítás, ez sem vonatkozik minden hallgatóra. A tiszteletadás hiánya ma már napi szinte probléma, és rendszeresen helyre kell utasítani egyes hallgatókat, mert nem érzik/értik, hogy a felsőoktatás lazább légköre, az oktató „lazasága”, nyíltsága nem keverendő össze a haversággal.

A hallgatói élet része a szórakozás, amelyben – pl. szakesteken, kari rendezvényeken – az oktatók is részt vesznek, magam részéről ezt fontosnak tartom, sajnos nem sokan gondolkodunk így.

Befolyásolja-e az érdemjegyet a tetszési index és a szimpátia? Előfordul kivételezés a vizsgákon vagy túlzott szigor azokkal szemben, akik nem szimpatikusak? Létezik-e ez a jelenség az egyetemen?

Természetesen az oktató is ember, így számára is vannak szimpatikusabb és kevésbé szimpatikus hallgatók. A lényeg az, hogy ez nem derülhet ki. Sem pozitív sem negatív kivételezést nem tudok elképzelni ilyen alapon. Az én feladatom a teljesítmény, és nem a hallgató értékelése.

Mit gondol a hallgatók minimalista hozzáállásáról? Arról, hogy sokan nem hozzák ki magukból a maximumot és megelégszenek a kettessel is?

Sok oka lehet annak, hogy valaki megelégszik az elégségessel. Örömteli, ha valaki nem elégszik meg vele, de nem tudhatom, hogy másnál milyen motívum van annak hátterében, hogy igen. Akkor teszünk jót, ha az elégséges szintjét is olyan magasan húzzuk meg, hogy a későbbiek során az a tudás szó szerint elégséges legyen, és ne a kiskapu, amin nulla tudással is át lehet csusszanni.

Miben volt más a rendszer akkor, amikor Ön volt egyetemista? Tudna erről mesélni?

1997-ben kezdtem a felsőoktatásban tanulni az akkori nevén Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Nem volt kreditrendszer, kétszakos tanárképzés keretében jártunk a karra, kötött órarenddel, négy évig együtt, egy csoportban. Minden sokkal egyszerűbb és átláthatóbb volt, nem zavarták össze a képzést a 4-5 évenkénti újabb és újabb reformok.

Az oktatók sokkal szigorúbbak voltak, mint pl. én vagyok, és sokkal zárkózottabbak is nagy általánosságban. Nem tegeződtek, és nagyon tiszteltük Őket. Elsősorban azt tanították, ami a kutatási területük volt, és csak azt, évek óta, profi módon. Nekünk ebből a szempontból jóval nehezebb dolgunk van. Ma, kollégaként is gyakran Tanár nőnek, vagy Tanár úrnak szólítom Őket, annyira belénk ivódott a tiszteletük, hiszen mindent Tőlük tanultunk.

Felvételi eljárás racionalizálása! Egyetért ezzel? Szigorítana rajta vagy sem? Ön szerint helyes az, hogy nem megfelelő alkalmassággal, képesítéssel rendelkező diákok is bekerülnek az egyetemre?

Vissza-visszatérő kérdés ez, személy szerint jobbnak tartom a felsőoktatás által szervezett felvételi eljárást, mint a – csak – a középiskolai eredményekkel megszerezhető „beszállókártyát”.

Természetesen senkinek sem jó, ha felzárkóztatással kell kezdeni egy felsőoktatási képzést, mert a hallgatók egy része nem ismeri pl. a 19 magyar megyét sem, de erre – és nagyon sok egyéb problémára – nekünk, oktatóknak nincs befolyásunk, így mindig az adott helyzetből igyekszünk a legtöbbet kihozni.

Az órákon aktív a részvétel? Bejárnak a diákok az előadásokra vagy csak a kötelező kurzusokra? Mik a tapasztalatai?

Ebből a szempontból nekem nagyon jók a tapasztalataim, a hallgatók járnak az előadásokra is, ahol nincs katalógus. Ez nyilván azért is van így, mert a számonkérési szisztémám szerint megéri bejárni. A szemináriumok esetében természetesen előfordul lemorzsolódás, de csak normális mértékben.

Mi a helyzet azokkal a hallgatókkal, akik nehezen viselik a kritikát? Adódott ebből bármikor is konfliktushelyzet vagy vita?

Szerencsére oktatóként nagyon kevés konfliktushelyzetre emlékszem hallgatókkal. Szerintem nincs olyan, hogy valaki nehezen viseli a kritikát, inkább azt mondanám, hogy mindenkinek úgy kell megmondani a kritikát – ha van -, hogy az motiválja őt a későbbiekben, és ne elvegye a kedvét az egésztől. Van, akinél a keményebb hangvétel a megfelelő, más akár fél szóból, vagy egy viccből is ért. Szerintem nincs érzékeny hallgató, csak átgondolatlanul csomagolt kritika van.

Mi a véleménye arról, hogy sokan nem tartják be az öltözködési normákat, az általános etikettet? 

Az öltözködésről – ha szélsőségesen kirívó, nem odaillő – akkor van véleményem, persze, de nem szoktam ezt hangoztatni. Nekem nem feladatom ezt véleményezni, ez nem középiskola. Azt hiszem, hogy azt kell megérteni a hallgatóknak, hogy diplomásként a munkaerő-piacon ez sokkal inkább fog számítani, mint az egyetemen, ezért érdemes nagyon jól átgondolni az arcpierszingek, fültágítók stb. használatát, mert néhány év múlva, amikor nem kapnak meg egy állást, késő lesz azon keseregni, hogy „pedig akkor jó ötletnek tűnt.” A vizsgán természetesen látom, hogy kik azok, aki megadják a módját, és öltönyben, a lányok szövetnadrágban és blúzban jönnek, nem farmerban, de a jegyet ez nem befolyásolja, inkább az érettség, és a tisztelet jele, ami természetesen üdvözlendő.

Visszabeszélés, tiszteletlenség, túlzott magabiztosság! Ön szerint mennyire jellemzik ezek a tulajdonságok a mostani fiatalokat? Tapasztalt ezek közül bármit is a tanári pályafutása alatt?

Igen, az utóbbi 4-5 évben már tapasztaltam ilyet, korábban nem. A visszabeszélés és a tiszteletlenség nem felnőtt viselkedés, így ezekre csak úgy szoktam reagálni, hogy ez nem középiskola, és nem kötelező ide járni. A túlzott magabiztosság gyakran inkább nevetséges, ha nincs mögötte tudás vagy teljesítmény. Ha van, akkor viszont semmi baj nincs vele, amíg a tudomány és a tudás iránti alázattal párosul. Mindegyikőnknek van még mit tanulni. 

Vannak nehezen kezelhető, magatartás zavarral küzdő hallgatók is az egyetemen. Ön szerint mi a leghatásosabb módszer velük szemben?

Én nem vagyok gyógypedagógus, nem tanultam meg az ilyen fiatalok a kezelését. Ha ilyen problémával találkozunk, igyekszünk bevonni olyan kollégákat, akik kellő szakértelemmel rendelkeznek.

Időnként adódnak komikus helyzetek. Például, amikor a diák és a tanár először találkozik a vizsgán. De megemlíthetnénk a késéseket is, ha valaki eszik az órán, vagy éppen puskázik. Ön hogyan kezeli az ilyen szituációkat?

Már nagyon megedződtem ezen a téren. Ha tényleg zavar – bár már szinte semmi nem zavar, csak ha más is beszél óra közben -, akkor általában humorosan szoktam kezelni a helyzetet. 

Köztudott, hogy léteznek olyan oktatók, akik ellenzik, hogy a nők továbbtanuljanak. Hiszen ilyen idősen már gyereket kellene szülniük, vezetniük kellene a háztartást. De az esetek többségében mindez kitolódik és csak később vagy egyáltalán nem válik belőlük jó „háziasszony”. Egyetért?

Nem fogalmaznék ilyen sarkosan. Nem ellenzik a tanulást, csak nem könnyítik meg a nők helyzetét ezek az oktatók. Gyakran elmesélem azt a velem történt esetet, amikor a másoddiplomás képzésben az oktató (ma már egyetemi tanár) bár nyilvánvalóan babát vártam, úgy vizsgáztatott, hogy közben vágni lehetett a füstöt az irodájában. Miközben egy fél évig ugyanezen a szakon azt hallgattuk, hogy milyen szörnyű a nők babavállalásának kitolódása. Vajon miért?

Ismerjük az „üvegplafon”-elméletet, amely szerint a nők karrierjének kifutása egy ponton a láthatatlan plafonba ütközik. Különösen így van ez a tudományos karrier esetében. Azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy a férfi oktatók döntő többsége nem értene egyet a kérdésben szereplő állítással, és valóban nem is igaz, hogy ezt gondolják. Az oktatók többsége számára – szerintem – irreleváns a hallgató neme.

A női hallgatók számára azt javasolnám, hogy éljenek a maguk elvárásai szerint, váljanak azzá, akivé szeretnének, és vegyék fel a kesztyűt, ha ebben bárki, akár a másik nem képviselői, akadályozni próbálják őket.

Mi a véleménye azokról a tanárokról, akik szándékosan szívatják a diákokat a vizsgákon? Megalapozott vagy csak tanári habitus?

Szerintem az soha nem lehet megalapozott, ha egy hallgatóval nem megfelelően viselkedik az oktató. Ez soha nem a hallgató szegénységi bizonyítványa, hanem az oktatóé. Ha nem lehet megkerülni az illető oktatót (pl. másnál felvenni a kurzust), akkor jól felkészülve túl kell esni a vizsgán. Ha komoly jogsértésről van szó, akkor természetesen érdemes a HÖK-höz fordulni.

Kolozsvári Melitta és Rab Helga