A doktori szigorlat utáni néhány hetet nagyrészt a vizsga keltette hullámok elsimításával töltöttem, az elmúlt három hónapban azonban már egyre nagyobb lendülettel vetettem bele magam a disszertáció formálásába. A férjem tanácsára összeraktam a korábban már publikált tanulmányaimat, és tényleg sokat számított a tény, hogy így már majdnem 80 oldalról kellett nekifognom a munkának. A dolgozat számomra két nagy részre tagolódik: a tőlem távolabb álló, és így nehezebben alakuló elméleti bevezetésre, és a dolgozat többi részére, amit imádok - írni is. Mivel mazoista vagyok - :-) - az első résszel kezdtem foglalkozni. Ebben vagyok a bizonytalanabb, így számtalan szakirodalmat olvastam el és jegyzeteltem ki.
Néha azért csalok, és áttérek a második - az imádott - részre. Így tettem ma is. Az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesületi Közlöny 1925/5-6. számát olvasgatva az alábbi gondolatokon akadt meg a tekintetem:
„Nem valóságos Főiskola az, ahol a professzornak sokszor több órája van, mint középiskolai tanár korában volt vagy otthagyott tanártársának van ma is. Nem valóságos Főiskola az, ahol óraadó tanárok végeznek rendes tanári munkát, de egyszerre több intézetben vagy helyben vannak alkalmazva. Nem jelent valóságos Főiskolát az a képtelen helyzet, hogy a főiskolai „autonómia” még csak papíron sincs meg. Minden iskola – elemi- és középiskola, nem szólva a valódi főiskolákról – maga veszi föl tanítványait, a két Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola pedig csak javaslatot tesz a minisztériumnak. Hol itt a főiskolai jelleg? – Nem Főiskola az, amelynek élén nem választott rektor, hanem kinevezett igazgató áll, mint az elemi- vagy középiskolában. (…) Elmondhatjuk: ha pedagógusnak lenni Isten büntetése, akkor polgári iskolai tanárjelöltnek és tanárnak – sőt még a Főiskolán professzornak – lenni százszoros Isten csapása. Amelyik főiskolai tanárunk csak teheti, elmenekül a mi Főiskolánkról igazi Főiskolákra, egyetemekre.” (Böngérfi Géza: A polgári iskolai tanárképzés. 255. o.)
Hm. Meglepően kemény sorok. Még ha tudjuk is, hogy Böngérfi írása után három évvel nagyot változik a főiskola helyzete, felmerül a kérdés: Valójában mi változott az elmúlt 92 évben? A főiskolánk, ma már az egyetem karaként, menniyben autonóm? Magunk vesszük fel tanítványainkat? Magunk választjuk vezetőinket? Mi tart minket ezen a pályán? A fizetés? A társadalmi megbecsülés? Csak kérdezek...
A múltba merítkezésnek minden alkalommal része a jelenre való reflexió. Talán ezért szeretem annyira a saját Alma Materem, a saját munkahelyem történetét kutatni. Mintha néha hozzánk is szólnának ezek a források, ezek a szerzők. Vajon mit szólnának a mai helyzethez? Vajon dicsérnék, vagy átkoznák a teljesítményünket? Jól kormányozták-e utódaik ezt a monumentális, idén 144 éves hajót? Méltók vagyunk-e folytatni a megkezdett munkájukat? Vagyunk-e olyan elhivatottak a feladatunk iránt, az intézmény iránt, mint ők voltak? A főépület lépcsőin haladva tiszta szívvel tudunk-e szemükbe nézni az elmúlt majd másfél évszázad főigazgatóinak? Mindannyian mindent megtettünk/megteszünk? Csak kérdezek...
Kommentek