Pontosan egy éve történt. Pontosan egy éve, hogy egy néhány évig tartó barátság egyik napról a másikra véget ért. Talán nem is ez a jó megfogalmazás, inkább: eltörött. (http://www.fizelnatasa.hu/az-utolso-nap)
„Milyen nehéz elszakadni emberektől! Azt hisszük, szabadok vagyunk, s mikor szabadulni akarunk, megtudjuk, hogy mozdulni sem tudunk. Valaki felelőtlenül mosolyog egyszer, s rögtön beleguzsalyodik egy ember barátságába. Ő nem tudja, mi ez a barátság. Barátokat másként képzelt el; könnyű és derűs sétálást értett a barátságon, felelőtlen rokonszenvet, mely nem kötelez semmire. Az ember együtt jár, kicseréli gondolatait... S most először gondolt arra, hogy súlyos és bonthatatlan kapocs is lehet emberek között, melyet csak sérülések árán lehet elszakítani.” (Márai Sándor)
A zárkózott, nehezen nyíló emberek barátsága a bizalmon alapul. A bizalom lényege abban áll, hogy felismerjük: olyan, mint én. S ha olyan, nem fog bántani. Ha mégis, a csalódás nem csak a másik személyben, a kapcsolat mélységébe vetett hitben gyökerezik, csalódunk a saját ítélőképességünkben is.
A problémát, ami a barátság végéhez vezetett, nem beszéltük meg. Nem beszélt velem erről érdemben, mélységében a következő kilenc hónapban. Eldöntötte, hogy hibáztam, és meghozta az ítéletet. Nem volt meg az utolsó szó joga sem.
„A legfőbb emberi gyötrelem, ha törvény nélkül ítélkeznek rajtunk.” (Albert Camus)
Szenvedtem. A némaságra ítélt szavak, a mindennapi beszélgetések hiánya ordító ürességet hagyott. Nehéz karácsony elé néztem. Megbántott, megalázott a legjobb barátom. Vagy akiről azt hittem, hogy az. És nem számított az ünnep, nem számított, hogy kértem én, és kérte más is, hogy legalább zárjuk le az egészet, mint a felnőttek. Hajthatatlan volt.
Január végére már én sem akartam beszélni. Annyi idő telt el, hogy már nem volt értelme. A sérelmek megszilárdultak, helyet találtak, leülepedtek. A sérelmekre csak újabb sérelmeket dobáltunk, és szépen lassan, hónapról-hónapra – rövid kommunikációink során – toronnyá nőttek. Nem jutottunk előrébb. Ő nem hallgatott meg, én pedig már nem is akartam meggyőzni.
„Vannak ösvények, amelyeket el kell hagynunk, még ha fáj is - mert nem a miénk már. Ahogy a kínai mondja: "Kimész a házad kapuján, és sohasem térsz vissza." Életünkben sok énünk hal meg, és emlékké válik bennünk az, aki valaha voltunk, s akit holt énünk szeretett.” (Müller Péter)
Tavasszal a házban lévő összes hozzá kapcsolódó emléket dobozba tettem, és felvittem a padlásra. Akkor már tudtam, annyira elromlott, szétporlott, ami köztünk volt, hogy már nem lehet megragasztani.
„Jól van, menjen csak, menjen csak. Késő már minden. Én nem ejtem ki soha a nevét, maga se az enyémet biztosan. De maga nem felejt el engem, és én se magát, amíg élek.” (Ady Endre)
Nyáron Toszkánában, egy kis középkori város főterén engedtem el végleg. Mint mikor a léggömb madzagja magától oldódik le a csuklóról, egyszer csak éreztem, és szinte láttam, ahogy elrepül.
„Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.” (Márai Sándor)
Szeptemberben újra találkoztunk, persze csak véletlenül és futólag. Személyes kudarcom mementójaként tekintettem rá, de a kínzó fájdalom már eltűnt. Azt hittem, végre túl vagyok az egészen. Kiderült, hogy nem.
Októberben váratlan, és megmagyarázhatatlan helyről ért támadás. Az első – és egyetlen - ember, aki kudarcomon ujjongva jelentkezett, ő volt. Először keresett meg ő a kilenc hónap alatt. Nyilván neki is fájt az elmúlt időszak, és gyűlölt valamiért, amit soha nem tettem, de most itt volt az elégtétel. Végre megbűnhődtem. Kiadtuk magunkból az össze felgyülemlett érzelmet, és végre nyíltan és egyenesen egymás fejéhez vágtunk mindent.
„Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen.” (Szabó Magda)
Darabokra tört bennem a maradék hit is az emberekben. Már tudtam, nem csak egy barátot veszítettem el, hanem egy halálos ellenséget teremtettem. Egy ellenséget, aki ujjong, amikor földre rogyni lát. Nem kívánom senkinek azt a néhány napot. Szenvedtem a katasztrófa miatt, ami történt, és a volt barát miatt, aki örül a kudarcomnak. Családtagok, barátok, ismerősök tucatjainak keze nyúlt felém, és felálltam.
"A nyírre, nyárra, gesztenyére, hársra
és az útszéli akácok sorára
hiába raknak színes díszeket;
karácsonyfává csupán az lehet,
ki tűrt hőséget, fagyot, zivatart,
kit az Isten is fenyőnek akart."
(Móra Magda)
Leporoltam magam, és tovább mentem.
„Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.”
(Prohászka Ottokár)
Pontosan egy éve történt. Pontosan egy éve elvesztettem egy barátot. Ma, lélekben jó pár évvel öregebben, nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Egy újabb szörnyű időszakot éltem túl. És ez a lényeg: túléltem, erősebb, magabiztosabb, és ha lehet, még elszántabb lettem.
Vége van-e már a történetünknek? Nem hiszem. Valamilyen láthatatlan kéz újra meg újra összesodor, mintha a sors leckének szánna minket egymásnak. Szeretet és gyűlölet között, soha egymást szem elől nem veszítve kell élnünk.
„Feledd a szomorúság perceit, de ne feledd el soha, amire azok tanítottak.” (Vörösmarty Mihály)
Kommentek