Az utolsó vizsga előtt

Utolsó. Úgy tűnik az életemben újabban több dolog is a végéhez ér. 

Emlékszem a napra, amikor 2011 nyarán arról beszélgettünk a férjemmel, hogy vajon jó ötlet volt-e a debreceni doktori iskolába jelentkezni, és a sok rémmesét figyelmen kívül hagyva nem lenne-e észszerűbb, ha mégis inkább Szegedre járnék. Így, bár 2011 szeptemberében még beiratkoztam a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karára, a doktori képzést végül mégis csak 2012-ben új, neveléstörténeti kutatási témával, Szegeden kezdtem el. Tudtam, hogy a második tanév megkezdéséhez még egy középfokú angol nyelvvizsgára is szükségem lesz, és mind a tanulmányi, mind a publikációs követelmények kemények - a közhiedelem szerint a szegedi a legnehezebb pedagógiai doktori iskola az országban - de belevágtam. A nyelvvizsga miatt, pontosabban a hiánya miatt, egy egész tanévet halasztanom kellett, de mégis úgy tűnik, mindössze félév csúszással be tudom fejezni a képzést. 

Az utolsó vizsgára készülök. 24 évnyi tanulás után a sors fintora, hogy az utolsó vizsga témája a tanulási motiváció. Ha valamiről sok tapasztalatom van, akkor ez az a terület. Egy kocsi a hullámvasúton, amely ezer hurok miatt lassul le, majd gyorsul fel, de úgy tűnik, előbb-utóbb célba ér.

Ahogy ma újra az íróasztalhoz ültem, és átnéztem a férjem asztala fölött aranykeretben díszelgő doktori oklevélre átfutott az agyamon, vajon megéri-e? Megérte-e az elmúlt négy, és megéri-e majd az elkövetkező két év összes szenvedése, hogy az enyém fölött is ott lógjon hasonló arany keretben egy doktori oklevél? Hányszor feltettem ezt a kérdést?! Hányszor mondtam nemet, és hányszor igent rá! Motivációs problémáim voltak? Nem hiszem. Inkább lelkileg megterhelő ez a folyamat. Vannak, akik nagyon könnyen, az én szemszögemből nézve szinte félvállról veszik ezeket a kihívásokat, másokat az egész tortúra idő előtti befejezésére késztetnek. Én saját magam a két véglet közé tenném: kibírom, de nehezen.

Az utolsó vizsga a 38. szülinapom előtti napon lesz. Már én magam sem csodálkozom, hogy most milyen nehezen szívom fel magam. Az az igazság, hogy elfáradtam. Furcsa, hiszen ez már az utolsó nekifutás, mégis nagyon motiválatlannak érzem magam. Mint amikor az épp lefulladó autó mellett a benzineskannából az utolsó csepp benzint próbáljuk kicsikarni... Aztán főzök egy teát, bekucorodok a jól ismert asztal elé, a jól ismert fotelba, és mindarra a tanulmányra, recenzióra, absztraktra, pályázatra gondolok, amelyeknek ugyanilyen nehezen fogtam neki, és végül milyen öröm volt kísérni a születésüket, és ma milyen büszkeséggel nézek végig rajtuk, és elkezdem. Olvasok, jegyzetelek, tanulok. A motivációról.