Ma megtartottam az idei félév utolsó óráját. A dolgozatok zöme már kijavítva várja, hogy beírjam a jegyeket. Fáradt vagyok, de egy kicsit megkönnyebült is: megint lezárult egy nehéz időszak.
Nehéz volt a munka miatt, nehéz az efelett vállalt feladatok miatt, nehéz a doktori képzés miatt, és nehéz azért, mert mindeközben sem elég jó anya, sem elég jó háziasszony nem tudtam lenni. A család megszokta, hogy elmosogat, megszokták, hogy mindig csak annyi ruha van kimosva és kivasalva, ami holnapra kell, hogy nincs hétvégi süti sütés sem, közös játék is csak ritkán, és csak rövid időre. Van viszont egy anya és feleség, aki rendszerint fáradt, néha feszült, de biztosan mindig épp a következő feladatra összpontosít, készül, gondolkozik, fél. Ahogy most kipillantok az általában szépen gondozott kertre, még a növényeim is lemondóan és szomorúan néznek rám.
Az elmúlt hetekben számtalan feladat talált meg. Volt önként vállalt, volt visszautasíthatatlan, volt szívesen, barátságból végzett, és volt kínkeservesen abszolvált.
Hallottam szokatlan helyről meglepően kedves szavakat, és váratlan helyről durva kritikát.
Mindezen viszontagságok során azonban mindig tudtam, hogy vannak néhányan, akik láthatatlanul mindig mögöttem állnak – még ha néha nem is makulátlanul vasalt ruhában. 
Akik szeretnek, akiknek számít a véleményem, és akiknek számíthatok a véleményére.
De semmi nem tarthat örökké, hiába szeretnénk. Ami egyszer elkezdődik, annak egyszer vége van. Közhelyes persze, és már a kezdet kezdetén is tudjuk, de valahogy az ember a jól bevált módon hessegeti el a rémeket: igenis örökké tart.
Ma van az utolsó nap. Az utolsó, amikor elhittem, hogy lehet barátot találni felnőtt fejjel, lehet titkokat bízni valaki másra, lehet teljesen őszintének lenni, jótett helyébe jót várni, lehet összeveszni és kibékülni, na igen, és lehet viccelni, úgy tűnik ez volt a legnagyobb hiba. De az ember mindig tanul, én meg mást sem csinálok egész életemben, így vagy úgy.
Persze tudom, hogy ami egy szempillantás alatt képes véget érni, azért kár szomorkodni, mert talán nem is volt olyan értékes, mint amilyennek hittük. Vagy csak egyoldalúan volt az. De az ilyen utolsó napokon az ember még egy kicsit szomorú is lehet. Az utolsó napokban ráadásul már mindig benne rejlik az új, az első nap ígérete. A holnapé. Ami a becsukódó ajtó mellett nyíló új ajtók napja.
És az egyik ajtón majd belépek. Holnap még nehéz, aztán napról-napra, hétről-hétre könnyebb szívvel. És igyekszem majd elfelejteni ezt a napot. Ezt a „jó-is-rossz-is” utolsót.
Kommentek