- Cimkék:
2014. október 6-án reggel indultunk el autóval Kolozsvárra. A férjem - gyakorlott Erdély-járó, és nem mellesleg történész - kísért el a nagy kalandra. Életem 36 évében - amelynek nagy részét a román határ közelében töltöttem - soha nem voltam Romániában, így nagy izgalommal indultam neki az útnak.
Vállalásom szerint a kolozsvári levéltárban kellett átnéznem, és kifényképeznem az 1910-19 között a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre járt hallgatók anyakönyveit, amelyekből később SPSS adatbázist készítek. Ez lehetővé teszi, hogy a Trianon előtti időszak egyetemi hallgatóinak adatait összevessem a később Szegedre átköltözött egyetem hallgatóinak adataival.
Történelem tanárként természetesen előzetes ismeretek birtokában, de előítéletektől mentesen indultam el Erdélybe. Lehet bármilyen feszültség népek, népcsoportok között, az egyén szintjén nem hiszek ezekben az ellentétekben.
Szép időben értünk Romániába. Kisebb és nagyobb településeken át vezetett az utunk. A hazánkkal való sok hasonlóság mellett szembetűnő volt a kóbor kutyák nagy száma. Későbbi becsléseink szerint négy nap alatt mintegy 40 gazdátlan kutyussal találkoztunk.
Nagyváradot elhagyva a történelmi Erdély csodálatos vidéke tárult a szemünk elé.
A cigánypaloták okozta sokk után Bánffyhunyadon megnéztük a csodálatos református templomot a négy fiatoronnyal, majd a szemünk elé tárult Kolozsvár.
A nagyvárosi forgalomban araszolva nem éreztem magával ragadónak, vagy izgalmasnak a várost. Leginkább a bolgár Várnára hasonlított, ahol még 1990-ben jártam. Rengeteg kábel, piszok, autók rendszertelen forgataga.
Az egyetem utcájába fordulva éreztem először, hogy végre, annyi kép után a saját szememmel is láthatom a Ferenc József (ma Babes-Bolyai) Tudományegyetem épületét.
.JPG)
Szerencsére épp időben értünk az egyetlen szabad parkolóhoz, így a Nemzeti Levéltár előtt sikerült megállnunk. Az épület szocreál, a portás határozottan szólt. Sajnos nem beszélt nyelveket, így kézzel-lábbal mutogatva megértette velem, a személyimet akarja. Mutogattam a meghívólevelet, amelyet a levéltártól kaptam, de ugyebár az angolul íródott. A titkárságra küldött, egy szintén csak románul beszélő hivatalnokhoz, de hamarosan eljutottam a kutatószobába. Korábban a szegedi egyetem levéltárosa, Vajda Tamás figyelmeztetett az állapotokra, és mondhatom meggyőző leírást adott. Kopott, szegényes, piszkos, és mindössze egyetlen konnektor van. A levéltáros egy fiatal férfi, szimpatikusnak tűnt, és végre beszélt angolul. Gyorsan haladtunk, a fondból kikerestem az anyakönyveket. A kikérőlap románul volt, így találomra töltöttem ki, felhasználva a magyar levéltárak kikérőlapjainak kitöltése során szerzett tapasztalataimat. Holnap reggelre meglesznek az anyagok.- mondta a levéltáros, ami jó hír volt, hiszen például a Csongrád Megyei Levéltárban minimum két hét, mire kézbe vehetjük, amit kértünk. A fényképezésre rákérdezve kiderült, hogy fotózni csak fotójegy ellenében lehet (ez megszokott megoldás nálunk is), amit egy állami hivatalban a "trezórián", a kincstárban kellett kiváltani. Körvonalazódott a másnapi kaland. Mindenesetre az első napra kitűzött feladatot abszolváltuk, az anyagokat kikértük, irány a szálloda.
Nagy meglepetésünkre a standard szoba helyett, amit foglaltam, delux szobát kaptunk, az alacsony kihasználtság miatt.
Első esténket a közeli étteremben zártuk, ahol a zene nagyon, az étel jóval kevésbé tetszett. Másnap várt ránk a kutatónap...
Kommentek