Amit a tudományos haverizmusról gondolok

Ha ezt egy átlagember elolvassa, nyilvánvalóan arra jut, hogy az egyetemi oktatók nem keresnek rosszul. Namármost az utca emberének egyetemi oktató mindenki, aki az egyetemen oktat, és nincs tisztában azzal, hogy a tanársegéd, az adjunktus, a docens, a főiskolai- és az egyetemi tanár, a PhD, a kisdoktor, a DSC, a habil, stb. mit is jelentenek. Nem tudnak arról sem, hogy az egyetemi szférában minél lejjebb vagy a ranglétrán, annál többet dolgozol - legalábbis effektive a mindennapi oktatásban biztosan. Míg egy tanársegédnek a mi karunkon a minimum óraszáma 14 óra hetente, addig egy professzornak 4 óra. Persze ez nem azt jelenti, hogy mi, egyetemi oktatók ennyit dolgozunk egy héten. Aki kételkedik, azzal egy sima, átlagos hetemet örömmel elcserélem, bármit is dolgozik. 

Szóval egyrészt az egyetemi oktatók is nagyon sokfélék lehetnek, másrészt a besorolás szerinti legmagasabb brutto bér kb. 460 ezer forint. De akkor hogyan lehet mégis ez az átlag? Itt jönnek be a képbe a vezetői- és egyéb pótlékok, a plusz órákért, levelezős órákért járó pénzek, és persze nem utolsó sorban, a pályázatok.

Ahogyan a cikkben is szerepel, pályázati pénzekből nem mindenki részesül. Több köze van hozzá annak, hogy ki milyen közel van a tűzhöz, mint annak, hogy szakmailag ki lenne a feladatra a legalkalmasabb. Az egyetemeken a legnagyobb érték, amivel rendelkezhetünk, a kapcsolati háló. Akinek nincs ilyen, az mindenről lemarad, mindenből kimarad, sőt a különböző események, folyamatok, döntések hátterében húzódó valódi okokró sem tud semmit. Egy idő után annyira elszakad egymástól a látszat és a valóság, hogy a körön kívüliek akkor sem hiszik el a döntések mozgatórugóit, ha véletlenül értesülnek róla. Így állhat elő az a helyzet, hogy százszámra vannak egyetemünkön ténylegesen havi netto 125 ezer forintért heti 40-50 órát dolgozó, mellette doktoráló tanársegédek, és nyilván számtalan oktató keres egymillió forint közelében. Máshogy ugyanis nehezen jönne ki ez a bérátlag. 

Én tehát nem csak abban látom a problémát, hogy a béremelés végül egységes lett minden szinten, és így persze megint azoknak emelkedik többet a fizetése, akik eleve többet kerestek, hanem inkább abban, hogy a pályázati forrásokról csak egy kör értesül, és azok bizony sokak számára elérhetetlenek.

Szerintem a tudományos teljesítmény egyetlen objektív mérési formája jelenleg a peer review. Ha egy szigorúan peer review rendszerű folyóiratba bekerül a tanulmányod, vagy egy ilyen rendszerű konferenciára bekerülsz előadni, az viszonylag objektív mérce. Az Impact-faktor (azaz az idézettség) jó mérce lenne, de nálunk egyáltalán nem tölti be eredeti funkcióját. Nem csak a több szerzős publikációk miatt, hanem azért sem, mert ha egy tudományos kör (akár tanszék, intézet, akár informális csoport) mindig hivatkozik a tagjaira, akkor az impact faktor azt fogja mutatni, hogy kinek mekkora ismerősi, baráti, szakmai köre van, és nem azt, hogy amit ő írt, az valójában mennyire értékes. Egy doktorandusznak illik hivatkozni a szakmája nagyságaira, a témavezetőre, a doktori iskola vezetőjére stb. (ami alapjában véve rendben is van), de rá csak akkor fognak hivatkozni, ha bekerül a körbe. Az pedig, hogy ki kerül be, csak részben múlik a szakmai felkészültségen.  

Nem számoltam ugyan soha össze, de az első öt tudományos életben doktoranduszként eltöltött évem a külföldi és hazai konferenciákkal, a doktori képzéssel, és mindennel együtt biztosan több millió forinttal rövidítette meg a családi kasszát. 

Hogy mi lehetne a megoldás? Egy ideális világban nem lenne ez olyan bonyolult. De amikor a kevésbé okos emberek is csak a kiskapukat keresve tudnak boldogulni, akkor a tudósok miért ne tennék ezt? Itt is csak az jut előre anyagilag és tudományosan is, aki ügyes, rugalmas, aki kapcsolati hálót épít, aki mindig mindenhol jelen van, mindig mindent elvállal, és persze nem akarom annak sem kisebbíteni ez értékét, hogy képes tudományos eredményeket felmutatni. Ez utóbbi önmagában azonban már régen nem elég. 

Véleményem szerint - és nem védve a mai rendszert, csak ismerve az egyetemünk történetét - ez nem volt soha másképpen, és a közeljövőben biztosan nem is lesz.