2022, a megújulás éve

Az idei már a 8. alkalom, hogy az év vége felé közeledve rendszerezem az év történéseit.

Mivel 2021-ben ezt nem tettem meg, így most néhány mondatban összefoglalom a tavalyi év legfontosabb eseményeit, majd rátérek a 2022-es esztendő leírására.

Azon túl, hogy intézet- és tanszékvezetőként még 2021-ben is a pandémia által üzemeltetett hullámvasúton ültünk a felsőoktatásban, ennek minden nehézségével, mégis a legfontosabb esemény számomra az évben, hogy Andris fiunk 18 éves lett, leérettségizett, és felvételt nyert az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Karra, közösségszervező szakra – hova máshová? Sokat beszélgettünk vele erről – mint ahogy minden normális családban ezt a szülők teszik –, és nyilván arra is felhívtuk a figyelmét, hogy ha a Jugyut választja, akkor életében most először olyan iskolába fog járni, ahol a tanárai tudni fogják, hogy kik a szülei, ennek minden pozitív és negatív hozadékával együtt. Semmilyen meggyőzés nem segített, és ma már, amikor hamarosan a negyedik félévét kezdi a Jugyun elmondhatom, hogy nagyon jó döntést hozott. Jól vette a különböző típusú akadályokat, megtalálta, amit keresett, és mi nagyon büszkék vagyunk rá.

 A világjárvány miatt 2020-ban nem volt lehetőségünk külföldi nyaralásra, így 2021-ben óvatosságból úgy döntöttünk, hogy Toszkána helyett csak Észak-Olaszországig utazunk. Mindannyiunknak nagyon hiányzott már, és nagyon jót tett egy kis eltávolodás Szegedtől, és az egyetem világától. Augusztus végén életemben először elmentem a SZIN-re (a Szegedi Ifjúsági Napokra), de ehhez is az kellett, hogy Andrisék zenekara, a Zebra Zone is lehetőséget kapjon a bemutatkozásra. A szabadidőmet is igyekeztem minél értelmesebben eltölteni: Andrással nagy biciklitúrákat tettünk, számtalan sapkát kötöttem meg a stressztől való szabadulás jegyében, gondoztam a kertet, és igyekeztem mindkét fiút támogatni mindenben, amiben csak szükségük volt rám.

Mindeközben azért 2021-ben sem állt meg a munka: öt előadást tartottam – egyet idegen nyelven – , megjelent három tanulmányom, és tető alá hoztam a Módszertani Közlemények c. folyóirat megújulását, és ennek jegyében három szám megjelenését. Talán nem sok ez az éves eredmény, ha a számokat nézzük, de arra jól emlékszem, hogy év végére nagyon elfáradtam. Annyira, hogy még évzáró összegzés megírására sem tellett az erőmből, egyszerűen a sok munka, a modellváltás okozta bizonytalanság, a még mindig a fejünk felett lebegő pandémia és az intézet körüli problémák kimerítettek.

És jött 2022. Visszagondolva, az év eleje piszkosul nehéz volt. Egy nem veszélyes, ám annál kellemetlenebb egészségügyi problémám adódott, aminek következtében hetekig szinte naponta kellett bejárnom a bőrklinikára, ahol majd tucatnyi alkalommal nyitották fel a sebemet. Hosszadalmas és fájdalmas tortúra volt, de nagyon hálás vagyok az orvosoknak és a nővéreknek, mert végtelen türelemmel, és hozzáértéssel végezték a munkájukat. Közben András is kórházba vonult, egy előre tervezett műtétre, amely szintén nagy stresszt okozott, ezt szerintem nem is kell magyaráznom. A műtét után viszonylag hosszú, kb. hat hetes rehabilitáció következett, de visszatekintve minden komplikáció nélkül szerencsére gyorsan túl volt, túl voltunk a nehezén. Februárban, majd négy év utána bezártam a Varázskönyv Mestertanodát. A tény maga nagyon megviselt, nagyon rossz érzés volt, hiszen sokáig úgy éreztem, hogy mind a gyerekeket, mind a szüleiket cserben hagytam, de be kellett látnom, hogy már nem ment együtt ennyi minden. Mindig nagy szeretettel fogok visszagondolni a kis iskolámban töltött időre, és a sok szeretetre, amit ott a gyerekektől kaptam.

A szokásos éves teendők mellett június végén az intézet egyik tanszékvezetője bejelentette a távozását. Én kértem két évvel korábban, hogy dolgozzon velem, és nyilván nem ennyi időre terveztem a közös munkát, de sajnos a kolléga idő előtt távozott. Majd egy évtizednyi közös munka, és két évnyi napi szinten végzett együttműködés után engem is meglepett, hogy mennyire nem viselt meg lelkileg a döntése. Belefáradtam, belefáradtunk már a két végletesen eltérő személyiség összehangolásába, és most sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb az intézet működése, és így én magam is.

Nyáron – végre – ismét eljutottunk Toszkánába, immár negyedik alkalommal. Izgalmas volt a túra, hiszen az idén már nem hárman, hanem négyen utaztunk, Andris párja is velünk tartott. Szuper volt minden számunkra fontos, és imádott helyet megmutatni valakinek, aki még nem járt Toszkánában, nagyon jól éreztük magunkat ebben az új szerepben is. Kettesben is elutaztunk azért egy kicsit, A fekete város rajongójaként nagyon régi vágyam volt eljutni Lőcsére. A városházára néző szobában újra nézni a filmsorozatot szinte mesebeli élmény volt. Biztosan visszatérünk.  

Az idén több fellépésre is elkísérhettük a Zebra Zone zenekart, és a SZIN második legnagyobb színpadán is láthattuk őket zenélni. Szuper végig kísérni ezeknek a fiatal embereknek a szárnybontogatását, szakmai és személyes fejlődését, a barátságukat, a zenéjük alakulását. Nagyon hálás vagyok mindannyiuknak, hogy ennek a folyamatnak közeli szemlélője, így a részese lehetek!

Ősszel Andris elköltözött, önálló életet kezdett. Sokan kérdezték az elmúlt hetekben, hogy mennyire viselt meg engem a tény, hogy az egyszem gyerekünk elment? Nagyon, de nem érzem úgy, hogy elvesztettem. Persze, újra ketten vagyunk annyi „gyerekes” év után, de ez az élet rendje, és valójában nagyon büszke vagyok rá, hogy meglépte ezt. Sokszor hazajön, sokat látjuk, és a párjával szuper kis csapatban működnek együtt, így viszonylag nyugodt az anyai szívem is.

Ahogy írtam, 2022 számomra a megújulás éve volt. Hogy miért ezt a címkét kapta az év? Nem azért, mert megnövesztettem a hajamat, vagy mert gyalogolni kezdtem hetente többször a ligetben. Ez az év egy nagyon komoly belső megújulási folyamat utolsó szakasza volt. 2012 óta, amióta belevágtam a doktori tanulmányokba, és elmerültem a tudomány világában, a szakmai sikereken túl annyi személyes csalódás ért, hogy egyszerűen elég lett. Lassan jött ennek a folyamatnak a tudatosodása, de nem akartam többé az a lány lenni, aki „túlélte”, hogy el akarták buktatni, és folyton csak a revansra gondol, vagy a sebeit nyalogatja. Nem akartam tovább ezt a Harry Potter-i szerepet. Magam mögött akartam végre hagyni minden sérelmet, és mindenkit, aki ezeket a sérelmeket okozta. Úgy döntöttem, hogy nem teperek többé olyan szekerek után, amik nem vesznek fel, nem dolgozom „befektetésként” olyan embereknek, akik csak kihasználnak, és valójában sosem térül meg a befektetés, és hogy nem húzok magammal, vagy ha úgy tetszik viszek a hátamon többé olyan embereket, akik „hálából” folyamatosan mérgeznek. Mondanom sem kell, hogy amint ezeket eldöntöttem, azaz elengedtem minden korábbi görcsös megfelelési, elismerési kényszert, minden megkaptam, amire csak vágytam. Persze nem azoktól, akiktől korábban sem, de mindenki mástól hihetetlen módon. Professzorok kerestek meg együttműködési ajánlatokkal, kérés nélkül is bíztattak, kerestek, fontos konferencián kértek fel előadás tartására, bekerültem egy régen vágyott bizottságba is. Ahogy elengedtem, megkaptam. Hihetetlen volt.

És akkor konkrétan:

• végre, majd öt évvel a védésem után bekerültem egy doktori védés bizottságába
• plenáris előadást tarthattam a SZTE centenáriumi ünnepségsorozatának keretében megrendezett Klebelsberg-konferencián
• bekerültem az SZTE Egyetemtörténeti Bizottságába, amivel régi vágyam teljesült
• az Országos Neveléstudományi Konferencián első alkalommal vezettem egy szimpóziumot

A számok nyelvén:

• 11 előadás
• 7 tudományos közlemény, ebből 2 megjelent tanulmány
• a Módszertani Közlemények három számának szerkesztése (a 3. megjelenés alatt)

A korábbi zaklatott éveknél egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, egészségesebb évre vágyom. Kérlek, 2023, legyél az!