2020, a pandémia éve ÉS 2021, a gerincesek éve

Márciusban az egyetem a hagyományos formájában megszűnt létezni, a kényszerű online oktatásra tértünk át. Nekünk – a közneveléssel szemben – egy egész hetünk (!) volt rá, hogy átgondoljuk, hogyan tovább, és születtek megoldások, még ha visszagondolva nem is minden esetben a legideálisabbak. Online órák, végtelen mennyiségű beadandó feladat, online szakdolgozatvédés, online államvizsga... Közben nyilván mindannyian tartottunk a betegségtől, próbáltunk vigyázni magunkra, aggódtunk a családért, a kollégákkal egymásért.

Rám ráadásul egy nagy feladat is várt, július elsejétől öt évre tanszék- és intézetvezetőnek neveztek ki. A Szociálpedagógia Tanszéket 2018 februárja óta előbb helyettesként, majd megbízottként vezettem már, így azt a feladatot kevésbé éreztem nyomasztónak, de az Alkalmazott Pedagógiai Intézet átvételét, amelybe a szociálpedagógia szakon kívül a tanító és az óvodapedagógia szak is beletartozik - és nyilvánvaló volt, hogy néhányan nagyon nem örülnek az érkezésemnek -, nagyobb falatnak tartottam. Az is volt, bár máshogy és mások által megnehezítve, mint akikre alapvetően számítottam. És ahogy terveztem. Hiszen nem online oktatásra, pandémiára, a hallgatók és oktatók fizikai jelenlétének hiányára építettem, hanem a „normális” egyetemi életre. Hamar megfogalmazódott bennem az évet jellemző káromkodás: „Legyél te pandémia idején egyetemi intézetvezető!”

Most mondhatnám, hogy nehéz volt szeptembertől a hibrid oktatás, nehéz volt, hogy minden nap a fiam és a férjem egészségéért aggódtam, nehéz volt, hogy édesanyám is beteg lett, és nehéz volt, hogy mint később kiderült, én is. Nehéz volt a karácsonyra készülés, az ezerféle nyilvántartás vezetése, a bizonytalanság, a kilátástalanság. De nem. Nem nehéz volt, sokkal több annál. Rémisztő, szívszorító, fullasztó. 

Közben a fiunk két tárgyból ősszel leérettségizett, angolból – nem meglepő módon – kiválóan.

András vezette a kart túl minden hullámon, mint egy hajóskapitány, aki a viharban is a kormányhoz köti magát, és mindent megtesz a hajóért és az utasokért. Akkor még nem is tudtuk, hogy ez később mennyire fontos lesz majd.

Nem volt olasz nyaralás, nem volt érdemi kikapcsolódás, nem töltődtünk fel sehol és semmitől. Némi vigaszt a kert adott – mint már annyiszor -, azon éltük ki a pozitív energiáinkat, és gyönyörködtünk abban, amit elértünk.

És jött január negyedike. Egyetemtörténészként nyilván fel kellene vésnem valahová ezt a napot, de nem hiszem, hogy el fogjuk felejteni. Jött a modellváltás ajánlata.

Írhatnék ide néhány, biztosan sok olvasót vonzó történetet arról, hogy hogyan éltem meg egyetemi középvezetőként, és még inkább az egyik szenátor feleségeként a januárt, a szavazás előtti heteket. Olyan események zajlottak, amelyeket egyszer majd mindenképpen papírra kell vetni. Most nem lehet, nem lenne okos dolog.

Nem is a modellváltás kérdése sarkalt rá, hogy írjak, inkább az, amit Szajbély Professzor Úr ma így fogalmazott meg: "Egyetemünk sokszázéves történetének talán legsúlyosabb bizalmi válságát éli. Karok fordultak egymással szembe, de karok fordultak szembe saját szenátusi képviselőikkel is, ha azok nem a kar akaratának megfelelően szavaztak. Már egy „tartózkodom” is heves indulatokat volt képes kiváltani. Megvallom, ez alól én sem tudtam teljes mértékben kivonni magam. Az egyik félreszavazó – nem a bölcsészkar képviselője – különösen fájdalmas meglepetést okozott nekem, mert úgy találtam, szavazatával hátat fordított azoknak az értékeknek és elveknek, amelyeket korábban közösen képviseltünk."

Pontosan ezt látom én is. A saját szenátorukkal szembefordult kar például mi vagyunk, a Pedagógusképző Kar. Sok cikk foglalkozott a témával, most szeretném egy kicsit árnyalni, és helyre tenni, hogy valójában mi történt. Nem kért meg rá, sőt nem is hatalmazott fel rá senki, de Csabával olyan régi a viszonyunk, és olyan hullámzó, hogy nem is hiszem, hogy bárkinek az engedélyére lenne szükségem. És igen, vállalom a következményeit mindannak, amit leírok, ugyanis ezek TÉNYEK, és ez az IGAZSÁG. Nem akarom és nem is fogom soha elfogadni, hogy ezeknek a mai világunkban nincs helye. Az én világomban csak ezek léteznek.

A történet nagyon régen kezdődött, 2017-ben, amikor a férjem első dékáni kinevezése után Csaba dékán-helyettes lett. Sokakat meglephetett, és meg is lepett ez a helyzet, hiszen akkor már évek óta nem voltak közeli, bizalmi viszonyban egymással, annak ellenére, hogy a kétezres években a hallgatói mozgalom képviselőiként együtt dolgoztak a JGYTFK HÖK-ben és az EHÖK-ben is. Két potens ember, két ígéretes pálya. Sokat várt tőlük mindenki. De máshogy alakultak a dolgok. Csaba tehát dékán-helyettes lett András dékánsága alatt. Azon túl, hogy alkalmas is volt a feladatra, András ezt gesztusnak is tekintette. Ha tetszik, békejobbnak. Nagyon felnéztem rá ezért.

Az első ciklus rendben lezajlott, Csaba részéről atrocitások Andrást nem, inkább engem értek, én voltam a könnyebb célpont. Ő szakfelelőse volt annak a szaknak, aminek a tanszékét én vezettem, kénytelenek voltunk együtt dolgozni. Nem nagy sikerrel.

A 2020 szeptemberétől induló új dékáni ciklusban Csaba folytathatta dékán-helyettesi tevékenységét, de a bizalom egyre gyakrabban ingott meg, és világos volt, hogy egy ponton nem tartható a helyzet. Csaba egy ügyben nem a kari érdekeket képviselve járt el, nem volt lojális a karhoz, ez kiderült, és András visszahívta őt. Nem csak lemondott, felszólították a lemondásra.

Majd jött a január végi Szenátusi ülés, ahol Csaba a Kari Tanács álláspontjával szemben szavazott. Nem szólalt meg a Kari Tanácson, nem mondta el a véleményét. Nem tett semmit, a szenátuson állította az egész kart kész tények elé. Míg András felvállalva, hogy nem tudunk támogatni valamit, aminek a kimenetelére senki semmilyen biztosítékot nem tud adni, és a kari véleményt képviselve nemmel szavazott, addig Csaba a közösség véleménye ellenére, igennel. A JGYPK egy közösség, a JGYPK egy nagy család. Ezzel a karral az elmúlt két évtizedben, az integráció óta annyi méltatlan dolog történt, hogy megtanultunk összetartani, a kar érdekeit minden elé helyezni, ismét csak: lojálisnak lenni. A kar összezárt, aláírásokat gyűjtöttünk, mert a szenátor, akiben már nem bíztunk, nem mondott le. Sajnos kiderült, hogy nem tudjuk visszahívni, bármit is teszünk. Szavazgat rólunk, nélkülünk a jövőben is a szenátusban. És mosolyogva járkál a főépületben, bár mindenki összerezzen, és eltávolodik a jöttére. A JGYPK-nak egyetlen képviselője maradt.

Három hete tudtuk meg, hogy Csaba habilitálni fog. Ez nyilván örömteli esemény, drukkolunk egymás sikereiért - általában. De szoktunk is tudni róla, ha egy kollégánk ilyesmire készül. Itt nem tudtunk. Meglepő volt a doktori iskola választása, meglepő volt az opponensek választása. Másoknak. Nekem nem, mert azonnal tudtam, ki áll az egész mögött. Ki tart több vasat a tűzben, hogy akár András, akár Csaba nyeri az iszapbirkózást, neki legyen miért benyújtani a számlát. Én legalább az vagyok, aki elmondhatja, hogy ezt az illető szemébe is megmondta. Ennyit az én leendő habilitációmról…

A habilitációról egy külön blogbejegyzést kellene írni, annyira abszurd volt az egész. Azon túl, hogy Csaba a hatalommal szembeni hallgatói összefogásról, a MEFESZ-ről tartotta az előadását, magát a sorok között Perbíróhoz hasonlítva úgy állította be, hogy ő az az ember, akit majd elvisz a fekete autó. Ő a hős, aki ellen aláírásokat gyűjtenek. Nem Csaba, nem vagy hős, hiszen te nem mentél szembe a fősodorral, nagyon is kiszolgáltad azt.

Szóval itt tartunk ma. Ez a 21. század valósága itt nálunk, a szegedi egyetemen.

És nem, nem a modellváltással nem értünk egyet, nem az a bajunk, ahogy Dux Professzor írta rólunk, hogy a modellváltás teljesítménykényszerrel jár, és mi továbbra is a langyos vízben akarunk csücsülni, hiszen most sem ezt tesszük. A módszer, az eljárás, a hangnem fáj. Az fáj, hogy tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk, sok munkával, megalázó fizetésekkel, hogy már a tartásunkat is el akarják venni, miközben már semmi másunk nem maradt. És igen, a gerincünket még védjük.