Igen, az idei évben mindhárman megkaptuk a lehetőségeket arra, hogy kiteljesedhessünk abban, amit szeretünk. Ki a zenélésben, ki az oktatásban kutatásban, ki a fejlesztésben, innovációban.
Ebből következően az idei év olyannyira zsúfoltra sikerült, hogy ezen sorok megírására is csak az év utolsó napján kerítettem sort.
A munka területén az idei év továbbra is elsősorban a tanszéképítésről szólt. A fizikai tér, amiben helyet kaptunk, folyamatosan formálódik, mára már közeledünk az ideális állapothoz, de természetesen még sok tervünk van.
Áprilisban az OTDK-ra a tanszékről újra több hallgatót is elkísérhettünk. Szeretném a tehetségek segítését továbbra is fókuszban tartani, a hallgatói sikerek megélése témavezetőként legalább olyan lelkesítő, mint az ember saját sikerei.
Április elsejétől három nagy változás is történt a tanszéken. Egyrészt megbízott tanszékvezető lettem és ezzel megkaptam a címet is a munka mellé, amit ekkor már 14 hónapja helyettesként is én végeztem, másrészt új oktatásszervezővel – korábbi tanítványommal – folytattuk a munkát. Sajnos mire e sorokat írom ő már nincs a tanszék kötelékében, december elsejétől a szégyenteljesen alacsony fizetés miatt elhagyta az SZTE-t. És talán a legfontosabb változás: az intézet és a tanszék neve is megváltozott. A Tanító és Óvóképző Intézetből Alkalmazott Pedagógiai Intézet lett, az Alkalmazott Pedagógia és Pszichológia Tanszék pedig Szociálpedagógus-képző Tanszékként folytatja a munkát. Ez a név kétségkívül a korábbinál sokkal jobban passzol a jelenlegi tevékenységünkhöz. A szociálpedagógusok képzését a kezdetektől egy másik karral, az ETSZK-val közösen gondoztuk, de az ottani új dékán körül és alatt kialakuló káosz következtében egyre nehezebben ment az együttműködés, aminek a képzés és a hallgatók lettek a kárvallottjai. Egy idő után világossá vált, hogy csak a teljes elszakadás oldhatja meg a problémát, így – a kari vezetés segítségével – sikerült a képzést kizárólag a mi tanszékünk kezébe juttatni. Új kollégákkal is gazdagodtunk, akik az ETSZK korábbi oktatóiként a szociális területhez tartozó kurzusokat vezetik tovább immár a JGYPK színeiben.
A tavaszi félévben elkészült a Szociálpedagógia szak új hálóterve is, így a szeptemberben beiratkozott hallgatók már egy sokkal modernebb képzésben kezdhették meg a tanulmányaikat. Szeretnénk egy MA képzést is tető alá hozni 2020-ban, jelenleg ezen is dolgozunk.
A tudományos munka újra egyre nagyobb teret kapott az életemben, bár kétségkívül nagyon nehéz összeegyeztetni az oktatási, vezetői és kutatási feladatokat. Új kutatási korszakot választottam, az 1947 és 1963 között működő Pedagógiai Főiskolák történetét, elsősorban természetesen a szegedi intézménnyel kezdtem el foglalkozni. Már az első eredmények is bíztatónak, izgalmasnak bizonyultak.
A tanodám továbbra is működik, bár a lángját idő és energia hiányában kicsit lecsavartam. Jelenleg hat gyerkőccel foglalkozom, rájuk még tudok elég figyelmet fordítani. Néha szeretném, ha legalább még egy lenne belőlem, vagy hogy 48 órás legyen egy nap, mert most már olyan dolgokról is le kell mondanom – belátva, hogy én sem bírok bármennyit – amikről csak nagyon nehéz szívvel lehet lemondani. Az idén a portói ISCHE volt ilyen, egyszerűen arra már nem maradt kapacitásom.
Az idén elhatároztam, hogy gyakorlom a nemet mondást, mert - ahogy Hegedűs Judit kollégám, barátom is leírta magáról -, sajnos ez nekem is rosszul megy. Sikerült ugyan nemet mondanom néhány dologra, de persze a visszautasíthatatlan ajánlatok az idén is megtaláltak. Így tartottam előadást például a szegedi nyugdíjas pedagógusoknak, Szabadkán a nemzeti nevelés témájában, vagy a Rektori Hivatal dísztermében a BTK Pszichológiai Intézetének 90. évfordulóján. És néhány további esemény az évből: volt könyvbemutatóm a könyvhéten, szerveztem kerekasztal-beszélgetést Egerben, átvettem a főiskolai docensi kinevezésemet szeptember elsejétől, két előadást tartottam az ONK-n, remek hallgatói és oktatói csapattal szerveztük meg az új rendhagyó kari nyílt napon a Szociálpedagógia szak népszerűsítését, és hétről hétre örömmel figyelem, hogy mind az oktatók mind a hallgatók egyre jobban érzik magukat a tanszéken.
Mindezen nehézségek és sikerek mellett igyekeztem a családra is figyelmet fordítani. Idén is sokat utaztunk. Márciusban Bécsben töltöttünk el néhány nagyszerű napot hármasban, majd nyáron a már szokásosnak mondható olaszországi nyaralásra is sor került. Az idén a bibionei tengerpart után ismét Monterriggioni közelében, most Colle di val d’Elsa-ban volt a bázisunk, ahonnan a már szokásos kedvenc helyeink mellett idén először Pisa-ba is ellátogattunk. Fontos csapatépítések ezek az utazások a családunk számára, és minden évvel nagyobb a jelentőségük, hiszen Andris lassan felnő, és a természet rendje szerint változnak majd meg a családi viszonyok. Augusztusban még tettünk egy kis kitérőt Ausztriába egy konferencia kedvéért, majd Andris októberben Bolognaba repült egy osztálykirándulás keretében.
Andris az idén különösen sok sikert ért el, és mérhetetlenül sok örömet okozott nekünk. A suliban remekel, zenekart alapított a barátaival, amely sikeres fellépéseken van túl, elsőre és zseniálisan sikerült a felsőfokú angol nyelvvizsgája, nagyon sok barátja van, igazi felnőttes „jó ember”-ré érik a szemünk előtt. Magamban néha rácsodálkozom, és hálát adok érte, hogy pontosan olyan lett, amilyen fiúra mindig is vágytam, és továbbra is azt gondolom, hogy elérhetünk bármit, valójában ő az életünk legnagyobb sikere.
András az idén is kemény munkát végzett. Figyelni őt nap mint nap, ahogy töretlen lendülettel és hittel végzi a feladatait, többnyire a rá olyannyira jellemző derűs nyugalommal… A példaképem. Példa arra, hogy milyen egyszerűen és magától értetődően lehet vezetni egy akkora monstrumot, mint egy kar, egy olyan kusza világban, ahol semmi sem egyszerű és magától értetődő. Számtalan döntésem előtt gondolok arra, hogy mit tenne, mondana most ő.
Persze az idén sem volt mindenre elég idő: mozgásra, olvasásra, Andrással együtt eltöltött estékre, Andrissal való beszélgetésekre, családi és baráti kávézásokra, pihenésre, kertészkedésre. 2020-ban az arányokon mindenképpen változtatni szeretnék.
És a további tervek: nagy kihívások előtt állunk. András újra pályázik dékánnak, én tanszékvezetőnek, és ami mára már nyílt titok, intézetvezetőnek is. Ezer tépelődéssel töltött óra, több számomra fontos ember, édesanyám, kollégák, barátok véleményének meghallgatása után született meg a döntésem, ami valószínűleg egy a 2020-as évet meghatározó döntés lesz bárhogy is alakulnak majd a dolgaink. Andris szeptemberben már a 12-et fogja elkezdeni, arccal az érettségi és a továbbtanulás felé fordulunk. Szeretnék kutatni, szeretnék tanítani, szeretnék a kicsikkel foglalkozni a tanodában, szeretnék egy kicsit többet ÉLNI, mint az idén. Bizakodással nézve az új esztendő elé hiszem, hogy sikerülni fog. A lehetőségek adottak.
Kommentek