2018, a munka éve

Immáron ötödik alkalommal írok visszatekintést a lassan elmúló év eseményeiről. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy az idei évet hogyan tudnám egyetlen szóval jellemezni: munka; ez az esztendő egyértelműen a munka éve volt.

Egy évvel ezelőtt arról írtam, hogy a 2017-es év kétségkívül a siker éve volt, és már csak a disszertációm megvédése a lezáratlan szál a családunk életében.

2018. február 16-án (néhai nagymamán születésnapján) végül sor került a védésre. Nagyon jó élmény marad, a családdal, a barátokkal és kollégákkal közös élmény, akik emiatt Egerbe utaztak, hogy velem legyenek ezen a fontos napon. Végül sikerült a sokszor lehetetlennek tűnő akadályok tömegét átvinni.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a tavaszi félévben kicsit pihenni fogok. Jegelem a tudományos munkát, kicsit magamra, a családra, a kertemre fogok koncentrálni, mindazokra az emberekre és dolgokra, akikkel és amikkel az elmúlt majd hét évben soha nem volt elég időm törődni. Persze a sors megint közbe szólt, hiszen 2018. február elsejétől tanszékvezető-helyettesnek neveztek ki a JGYPK Alkalmazott Pedagógia és Pszichológia Tanszékére. A felkérés váratlanul, és felkészületlenül ért, de hallgatók százainak mondtam el éveken keresztül, hogy ha egy ajtó kinyílik, be kell rajta menni, így a saját életfelfogásom szerint természetes volt, hogy elfogadom a lehetőséget. A semmiből, egy szintén kezdő oktatásszervezővel kellett átvennünk egy felsőoktatási egység operatív irányítását, és ez sok nehézséggel járt. Ráadásul, ahogy az lenni szokott, a vezető- és generációváltás nem volt zökkenőmentes, jöttek az övön aluli ütések, a buta támadások, az értelmetlen hecckampányok. Azt hiszem ez minden magyar munkahelyen ismerős szituáció lehet. Igyekeztem a rám bízott feladatot a legjobb tudásom, meggyőződésem és hitem szerint végezni, és ezt teszem ma is. Minden változás érdekeket sért, hiszen felborul a megszokott status quo. Voltak, akik elmenekültek a fedélzetről, de nekem anyukám már kislány koromban is azt mondogatta, hogy aki menni akar, azt hagyni kell. Persze ő másra gondolt, de azt hiszem ez a hozzáállás vezetőként is kifizetődő. Kicsi, de összetartó csapatunk maradt, ígéretes kollégákkal, ügyes hallgatókkal, nyugodt légkörrel, határozott iránnyal.

Visszatérve tehát az év folyására: a fenti fordulat némileg megbillentette az előzetes terveimet.

A tanoda így – a tervezett februári nyitással szemben - nem is indult be csak április végén, de már az idei évben is sok örömöt és sikert hozott. Sokszor éreztem magam túlterheltnek a tanszéki és a tanodai feladatok együttese miatt, de számtalanszor előfordult, hogy a tanodában, a gyerekek segítségével töltekeztem lelkileg.

Persze a pihenés idén sem maradt ki, sőt az idei év különösen „utazásosra” sikeredett. Június végén a testvéremékkel, édesanyámmal és persze a fiúkkal Porecben, Horvátországban nyaraltunk (ez volt az egyik ajándék a védésemre), majd augusztus végén Berlinbe utaztunk a szokásos neveléstörténeti világkonferenciára, az ISCHE-re. Közben július elején ünnepélyesen is doktorrá avattak, augusztus elsejétől pedig adjunktusként dolgozom a karon, valamint az idei tanévtől doktori témavezető is lettem az Eszterházy Károly Egyetemen, Egerben.

Szeptemberben az első őszi tanév szervezésénél bábáskodtam, és készültem az őszi eseményekre. Ezek nagy részéről korábban már beszámoltam a blogon, így csak felsorolásszerűen említeném őket: októberben a tanszékkel új épületbe költöztünk, a kutatási témámból előadást tarthattam az SZTE Szabadegyetemen, a Pedagógiatörténeti Szemle főszerkesztője, Pukánszky Béla szerkesztőnek kért fel a laphoz, írtam egy tanulmányt a Szeged folyóiratba és a Gerundiumba, megjelent és bemutatásra került a disszertációmból készült monográfiám a polgári iskolai tanárképzésről, elvállaltam a kari Tudományos Diákköri Tanács elnökségét, szerveztünk konferenciát a SZAB Neveléstörténeti Munkabizottságával a 90. szegedi évfordulóra, két hallgatóm az intézeti fordulóból kijutott a tavaszi OTDK-ra, és mikor már úgy éreztem, hogy teljesen kifáradtam, Andrást meghívták a Varsói Egyetemre előadást tartani. Így hipp-hopp november végén Varsóba repültünk, ami egyrészt nagyon jó volt arra, hogy eltávolodjunk egy kicsit a kari/tanszéki problémáktól, másrészt újabb felgyülemlett e-mail halmazt eredményezett… De így is megérte.

Hasonlóan tartalmas évet tudhat maga mögött András és Andris is, aki a squash mellett az idén gitározni is elkezdett, és igazi közösségi emberré vált, az hogy ráadásul tök jól is tanul, és nagyon jó fej, csak hab a tortán…

Sokat dolgoztunk, keveset voltunk együtt. Az év hátralévő napjaiban szeretnénk együtt lenni, egymásra figyelni, lelassulni. A jövő év sem tűnik eseménytelennek. Sok tervünk, elképzelésünk van, én mindenekelőtt szeretnék újra a kutatásra (is) fókuszálni és dolgozni egy kicsit a némettudásomon.

Köszönöm az idei évi közös munkát mindazoknak a kollégáknak, barátoknak, akik támogattak, akik segítettek az akadályok vételében. Köszönöm, hogy az idei évre visszatekintve a szakterületemen, a neveléstörténet területén néhány hektikus év után újra építkezésről, nyugalomról, támogató légkörről tudok beszámolni.

Kívánom, hogy a jövő esztendőben a pozitív folyamatok folytatódjanak, a negatívak pedig visszájukra forduljanak. És ha minden a tervek szerint alakul, jövőre ezekről is beszámolok majd.

Békés, boldog karácsonyt, és megvalósult álmokban gazdag új évet kívánok!